Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Korompai Anna: Két sült krumpli

KÉT SÜLT KRUMPLI Hogy vittem mindig ezt a két meleg krumplit. Ezzel léptem ki minden reggel. A hideg korbácsolt, szinte levegője sem volt a tüdőnek, minden eltűnt, elfogyott. Kemény, metsző a hideg, az arcra piros foltot mar, a szél felcibálja a pórusokban elzárt vért és szétkúszál a sapka alól kilátszó hajon. Ma reggel rajztáblát is kellett vinni és kézimunkát. Tele lett a két kezem. Ha lovaink még meg lennének, szánon repülnék most iskolába, ahogy régen... Szegény kicsi lovacskák. Még látom Jánost, ahogy kivezeti őket az istállóból. A lovak fórrá párájára ráver a dér, körbefonja fejüket, mintha elcukrozták volna a kócos sörény t... és messzire hangzik a dobogás és csilingel a szán, ahogy megyünk . . . Csikorog a patkók alatt a hó, János néhanéha rá-rásuhint könnyen az ostorral. S a szántalpak süvítenek. Előrehajtott fejjel, hegyező fülekkel trappol a két állat — mintha önmagában is érezné a deret és az elfagyás kezdetét. A zajló jégtáblák mellett, ahol megbujt a víz, lassítva ment, különjárással, mert tudta talán ez a két állat, hogy télen az elfagyott vizeken játék van a színek mélyén. A part széles szélén, a csonttáfagyott földön, a hideg és tiszta levegőben úgy ment, mint két különélő, kényes lény. Hányszor hallottam azóta az útmenti havakban odahaltan, varjukrágogás közben ezt a régi hangot, csilingelést. Szinte a szántalp nyoma is látszott még a frissen esett hóban. . .. Hosszú az út. Kapkodom kezeim a nagy pamutkesztyűben. Hol az egyiket, hol a másikat melengetem a krumpli fölött. Ma nem lehet zsebemben mind a kettő — rajtáblát is kell hoznom. Vissza sem nézek, csak megyek előre. Fázós lábam dobban — arcomra rátorzul egy pillanatnyi rémület. Mi lesz ma velem? Még oly messze az iskola és már alig birom a menést. Csak korbácsol a hideg és elfogy minden erőm. Elfagy minden cseppnyi vérem és a lehelletem is odakeményszik prémgalléromra... És senki, de senki az úton. Se szembe, se hátam megett, mintha minden eltűnt volna az életből, úgy éreztem ott vagyok a biztos és a bizonytalan között, a mozgás és mozdulatlanság határívén, valahol már, ami nincs is .. . A testen túl érzett dermedés kezdetén. ... S egyszerre száncsilingelés. . Fel-felberzengő csengőhangok. Hátam megett, apró jel. Úgy vártam, hogy utóiérjen. Éreztem felmelegedik minden tagom és erőt kapok újra. Aki itt jön, az felvesz! Erőm maradékában megfordultam. Hátra a hang irányába. A kis lovacska már jött. Prüszkölve, izzadtan jött a tehercipelő szán előtt befogva. Ní a szürke! Szegény állatunk, amit tavaly adtunk el. Pici, kiröppent hanggal kiáltok feléje, ahogy mellém ér: — Szürke! 411