Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Korompai Anna: Két sült krumpli

KOROMPAI ANNA lott szét soha. Mindig sötét volt, mindig borulat. Mint egy összecsuklott ember, aki némán, komoran mered maga elé, úgy állt mindez mögött a hegyorom, fent az út egyik oldalán. Nyáron kakuk szólt, vagy harkály kalapált és rikácsoló madárhangok törtek elő a mélyből. Az ember szállva ment eltaposott porszemek között, a mesgyék alatt, vadvirágos pompa között, kék és tűzpiros virágszínek előtt elsuhanva. Az érősárga gabonföldek, mintha lánccá lennének toldva, úgy ért egyik a másikba, nyúltak csíkosán az ég alatt: egy feszes pánt. S az erdőkből fejszecsapás hallatszott. Döngették a fákat, fenn az irtáson. Favágók dolgoztak a forró napon. Zengett a völgyön keresztül a visszhang. Egyre-másra jöttek a fejszecsapások. Friss ritmus volt ez a lábak alá, a járás okossága mellé. Megéledt az izom, a csont, ideg és in. Csengett telten és határozottan a hang és ott feküdtek az ágak és ott volt a háncsok halma, szinte megállított ez a kiáradó gyantaszag. És ott voltak az esővel kioltott hamubuckák, amelyeket a felgyújtott faág, a háncs hagyott maga után, esti tüzek kigyulladásánál. Ott fulladtak el kihúnyva, mint elgurult apró, idegen csillagok, az összeroskadt lángok. Itt kellett elmenni a mezők aljában, ahol a rozs terem, a lóhere, a krumpli s fenn a fenyőerdő minden fája magas és sötét. Hajlonganak, zúgnak a szélben. Jó volt menni, ha nyár hajolt a föld és az ég határvonalára, a fodros hegyi patakok vízszaga mellett, a pisztrángos hettykeségü lotyogásnál, ha a megtelt kalász esengve bukott az ember keze után egy simogatásért. Mintha színes üvegszilánkot szórtak volna szét a napba, áttört a csillogás — nem tudni mitől van ez a fénylés, ez a zengés, ami így összetartja a földet az éggel. Él minden, árad, könnyű menni iskolába. Az ember el szeretné rejteni ezt a képet — szeretné elrejteni a visszatérő tél elől, a víz tükrébe... így lehetett menni az úton, — így, napsütésben, nyáron. De most, amikor a hideg így szétfagy a földön és szinte hallani, hogy áll össze a surranó patakok vize, hogy lesz jég a mozgó, nyugtalan hullámokból és roppan és reccsen minden — a levegő hasítóan éles, az ember lélegzete is elfagy s a házak ajtóit gyorsan visszahúzzák az emberek, ha mégis kilépnek ... A felhők mögött elreked a vágytalan téli nap, fanyarul és élettelenül ébred minden.. . most télen felhúztam pamutkesztyűimet és magamra vettem tavalyi báránybőrrel bélelt bekecsemet. Apám két sült krumplit csúsztatott zsebembe. Ez volt az elbocsátás. így indultam útnak, ezzel a két sült krumplival. Hónom alatt könyvek, két kezem jó mélyen kabátzsebemben, ujjaim a kumpli jó melegén. Ez életerő volt, ez tartotta bennem a lelket. Az apám adta! Útravaló volt — otthoni meleg, a szív eleven szikrája, ami tovább ég egy másfélórás gyaloglásnál. 410