Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény Gábor: Északi magyar szellem

KEMÉNY GÁBO H Fejlődésének második fázisában a csend dalait énekli meg, melyek erős parnasszista hatásról tanúskodnak. Enyém a csend s a csendé én vagyok, Vigyázzunk, hogy ne bántson senki sem, Úszunk a selymes, fodros, halk vizén . . . (Szonettek a csendről.) Ezekben a szonettekben eljut az öncélú lírához, melynek vonalát lírai époszának (Kormozott lámpással) képeiben merészen átlépi. Kifinomult lirikumot ad prózában, mely elvontságában öncélú kísérletként hat. Helyenként Klábundot érezzük erős tónusai mögött, másutt a századforduló kisvárosi romantikájának sekélyes utait járja. A költőnő első őszinte sikere az 1930-ban megjelent Szent Pokol című verskötet. A fővárosi kritika egyhangú elismeréssel fogadta, s az egybehangzó dicséretek sorából kiemelkedik a Literatura bírálójának megjegyzése: „Acélkemény gondolatok páncéljában büszkélkedve, egyedülvalóan halad végig az életen a költő, aki Szlovenszkó magyar poétái közül az élen halad." Az új versekben végzetes magányt érez maga körül a költőasszony, melynek dekadens gátlásait művészi határozottsággal győzi le. Nem kíván közelébe senkit, bár tudatában emberek és színek hiánya él: Nagy forróság a forróságom, Belém olvadnak fák, napok, Bennem akarnak összeégni, De én senkit sem akarok. (Szent Pokol.) Ez a hiányérzet vezeti szociális meglátások felé. Utolsó kötete (Nincs kenyér) már a kenyérharc jegyében indul, amit mindennél, még a szeretetnél is hatalmasabbnak tart. A nincstelenség lírájában álomvágyak és a való élet harcai ütköznek meg, s az ebből támadt eredő egy új reálizmus körvonalait sejteti: Nincs kenyerem és nagyon sok a vágyam, Kenyér nélkül virrasztok éjszaka, Oly andalító mámorként zuhog Szívem fölé a friss kenyér dala. (A kenyértelenség mezője.) 344