Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény Gábor: Északi magyar szellem

KEMÉNY GÁBO H szemléletnek, mely előkészítette a népi magyarságköltészet és a mécsi krisztusi humánum talaját. Merényi Gyula, a «bánatköltő», a legtragikusabb kisebbségi poéta volt. ő az első, aki maradéktalanul kifejezi az új magyar tragikumot, akinek legegyénibb érzése is kapcsolatos a vezetők nélkül hagyott népcsoport érzésvilágával. Lírája 1920-ban, az összeomlás káoszában születik és megszakad, mielőtt új fordulatot venne a kisebbségi élet. Két verskötetet hagyott hátra. Az elsőben (Rosa Mystica, 1920) szerelmi, a másodikban (Halál alléja, 1921) hazafias líráját foglalta össze. Szerelmi költészete szonettformából született. Színes, átélt hangulati líra. Myllitához, az örök ideálhoz szólanak a versek, akit a «babiloni mitosz» elszánt szeretetével keres és nem leli többé csak az emlék birodalmában, különös ábrándok elmosódó sziluettjeként (A mosolya ittmaradt). Olyan ez a költészet, mint idegen költők trópusi tájairól szóló dallamos fordítás. Tömör színek, bizarr meglátások ébredeznek benne. Idegen és elvont, nem vall rokonságot a korszak vergődő magyar lelkiségével. Mylitta, a dalok asszonya, úgy hat a mesterkélt érzelmi félhomályban, mint Léda kispolgári mása, aki mindvégig beváltatlan igéret marad űzött életútján. Mylitta egy a rajongó költővel, aki így dalol róla: Véredben a vérem muzsikál, Az arcodban magamat nézem, Ha igézlek, magam igézem. (Mylittát áltatom) Ez a felfokozott érzelgős hang vigasztalan őszi lírában nyer enyhülést. Sápadt testvérnek érzi az őszt, elsuhan mellette lombjukat vesztő sárguló fák alatt, s Ady-epigonok évszaka őt is megigézi a ki nem mondott szépségek áhítatával. (Sápadt fiú az ősz.) Fekete fák, havas felvidéki éjek, a szülőváros sápadt holdja, opálos kisvárosi esték kisérik a sorsa elől menekvő beteg költőt. Ebben a sejtelmes szomorúságban lemond az ábrándokról. Szerény komorsága megnyugvást lelne egy halk szerelemben (Kell nékem egy csendes szerelem). Végzetét már szerelmi dalaiban is sejteti. Hazafias lírájában pedig a «halálos magyarság» költőjévé válik, aki sajátos érzelmi véralkata révén a kisebbségi életforma kezdeteinek első tudatos poétája lett. Lelkén átviharzik az elzuhanó magyar élet, melyben vissza nem térő ábrándok adnak végső találkozót (1920). Az egységes magyar föld összeomlásának lírikusa ő. Riadtan jajdul az egyszerre lett éjszakában a Magyar Vátesz mélységes fájdalmával: 340