Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény Gábor: Északi magyar szellem

KEMÉNY GÁBO H sága sem tud rokonszenvessé tenni. Élete alkonyán maga is belátja, hogy nem tudott beilleszkedni a kisebbségi életbe és hattyúdalában (Templomcsend, 1927) az öreg regős szerepét vállalja, aki egymáshoz szólítja a szétforgácsolt magyarságot. Formaérzéke külön elismerést érdemel. Lévai költő és kultúrpolitikus volt. Egész élete egybeforrott Léva művelődésével. Müvei: Muzsikálnak (Budapest, 1913), Aranyerdőből kifelé (Budapest, 1913), Csitri (Léva, 1921), Templomcsend (Léva, 1927). Sárosi Árpád ötvenhárom éves volt, amikor elindult a kisebbségi útra. Háború előtt legismertebb neve a területi lírának. A megszállás után egy, a jószándékú műkedvelők közül, ő sem illeszkedett be sohasem az új életbe. A békebeli vidéki költő averziójával tért vissza emlékei közé s a természet örök szépségeinek szemlélete közben megfeledkezik a Jelenről, mely szintén megfeledkezett róla. Legtalálóbb jellemzését Sziklay Ferenc adta a költő posztumusz kötetének előszavában: «Minden korhangulat átzúg szeizmográf érzékenységű lelkén, de csak egyet tart meg vezetőfonálnak életében és költészetében, a szépség, a jóság, hit és szeretet mindenekfelettvalóságát és ebből származó örök optimizmusát.» Sárosi Árpád elvonult vidékiességében is optimista költő maradt. Kevesek közül való, aki a kisebbségi sorsban is zavartalanul folytatta régi életmódját. Formaérzéke csiszolt, a költészetről való esztétikai hite emelkedett volt. 1865-ben született Kassán, ahol rendőrkapitányi rangot ért el. A háború előtt széleskörű publicisztikai munkásságot fejtett ki. 1930-ban halt meg. Művei: Költemények (1887), Ifjú évek (Kassa, 1891), Teréz (Kassa, 1901), Én már elindultam (Kassa, 1918), Áldozom a napnak (Kassa, 1930). Sziklay Ferenc, a felvidéki magyarság kiváló kultúrpolitikusa és regényírója, úri kedvtelésnek tekinti a lírát. Mindvégig megmarad halkhangú vidéki költőnek, finom művészetét érett bölcselkedés ötvözi. Versei az Új Auróra, Prágai Magyar Hírlap és Magyar írás hasábjain jelennek meg, egyrészük kéziratban a szerző birtokában. Lírájának nyomai 1903-ig vezethetők vissza. Dalaiban jelentős szerepet játszanak a háborús élmények (Sereth mentén). A sorsfordulón lázas viaskodás hullámzik át lelkén. Az élők nem tudták megállítani a végzetet, a fájdalom mélypontján a holtakhoz fordul, akik hűek maradtak a kiadott parancshoz (A holtak beszélnek). A későbbi polihisztor már ekkor jelentkezik, okát megkapó tömörséggel magyarázza Én című versében. Sziklay, a regényíró elsősorban epikus tehetség. Ez teszi indokolttá állandó kapcsolatait az elbeszélő költészettel. Első epikuma 1913-ban lát napvilágot A császár bora címmel. Az Arany-hatás alatt írt kis elbeszélőkölteményben népies közvetlenséggel jeleníti meg a kuruc-labanc világ derűs epizódját. Ez az epikus hajlam a Szonettkoszorú verseiben is megnyilvánul, ahol gyermekkori emlékek érzelmi líráját énekli meg. 338