Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény Gábor: Északi magyar szellem

KEMÉNY GÁBO H gyarság, hogy sajátos hátvédkiizdelmekben élje ki magát. Az emigráns-kérdés létében veszélyeztette ekkor az egyetemes magyar szellemet és ez ellen a körülményekhez mérten egységesen vette fel a harcot az első hónapok nosztalgiájából ébredező kisebbség. Másrészt a Szvatkó által említett «régi korból ittmaradottak» többnyire tovább is megmaradtak, egyesek közülök ma is irányító szellemi faktorai a felvidéki kultúrának. Tehát semmi esetre sem befejezés, de nem is gyökértelen indulás, folytatása volt ez a néhány év a századfordulón indított szellemi önállósági harcnak, melyet a kisebbségi helyzet öntudatosított. A műkedvelő irodalom kérdéséhez tartozik az a kortörténeti tünet, amit 1919 és 1924 között az emigránsok és dilettánsok harcának ismer a kisebbségi irodalomtörténet. A sokat vitatott kérdést ügyesen összegezi az ifjú irodalom első kritikusa, Simplex, a korszak végén a Prágai Magyar Hírlap hasábjain, folytatásokban közölt helyzetképében. «Először irodalom kell — írja — azután irodalmi élet. Ha a hivatásos író abból él, hogy ír, akkor (nálunk) az írók 99.9 százaléka másutt keresi a kenyerét, az írásból csak reméli, hogy valamikor meg fog élni. Az újságírói könnyű, felületes munka, viszont megrontja az író írását. Kiirtani a dilettántizmust, ez ma a jelszó!» — fűzi tovább a fejtegetést erősen érzelmi alapon, mert nem tagadja, hogy maga is a műkedvelő irodalom pártján van. A dilettáns író típusát nem tartja veszélyesnek az irodalmi fejlődésre, mert «ha besorozódik a filiszter életbe, abbahagyja az írást. A dilettántizmus nem árt az irodalomnak, különösen nálunk nem, ahol a dilettántizmusnak nagyobb a közönsége, mint az irodalomnak. A dilettantizmusnak egyenes hivatása van nálunk — zárja le az első kisebbségirodalmi polémiát — szétvinni az irodalmat, ha fölhigítva is — kispolgári, népi körökbe». A kérdésnek ilyen leplezetlen feltárására súlyos hiányokra mutat a kisebbségi irodalom indulásának idején. Megállapíthatjuk belőle, hogy az új keretek közé került magyarságnak ezidőszerint nemcsak irodalmi szemlélete nincsen, hanem irodalmi ízlésről sem beszélhetünk, a dilettáns munka kapósabb, mint az irodalmi mű s az igazi irodalomnak, hogy be tudjon jutni a kispolgári és népi tömegek közé műkedvelő előhírnökökkel kell képviseltetnie magát. Prózai téren látszik meg valóban a korszak vérszegénysége. A felvidéki magyar irodalom első négy évében négy regény íródott, közülök három folytatásos alakban a Tavasz hasábjain s csak egy hagyja el a sajtót könyvalakban. Ez Sziklay Ferenc ,,Hangzatká"-ja «a szlovenszkói és ruszinszkói magyarságnak» ajánlott első kisebbségi magyar regény (1924). Lirában már jobban fest a korszak termelési arányszáma. 1919-ben egy, 1920-ban öt, 1921-ben tizenhárom, 1922-ben tizenkettő, 1923ban tíz, 1924-ben tizenkilenc lirakötet jelenik meg Szlovákia és Kárpátalja területén. Az emigránsok és dilettánsok harca akkor kezdődött a kisebbségi iro296