Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])
Márai Sándor: Kisebbségi irodalom
MÁRAI SÁNDOR hatalmi rendhez, nein is arra, hogy mindenáron helyeseljék az uralkodó világnézetet, nem szolgálhatnak büntetlenül osztályt, pártot. Az író az emberiséget szolgálja, s az emberiségen belül nemzetét. Az író elkalandozhat világnézeti kísérletek szövevényébe, az író hozsannával üdvözölhet új társadalmi eszméket, tévesen vagy helyesen vallhatja, hogy a fennálló termelési rend tökéletlen és a nemzet egyetemére ártalmas, az író lehet politikai fogoly, mert indulata és meggyőződése szélsőséges arcvonalakra ragadták. Csak egy nem lehet az író, ha igazán az: hűtlen nemzetéhez, hűtlen az anyanyelvhez, hűtlen az emberi szolidaritáshoz. A Felvidék magyar írói a gőgös és erőszakos hatalom-váltás pillanatában megérezték kötelességüket, s nem tántorodtak meg e húsz esztendőben egyetlen pillanatra sem. A tengerszem tartotta titkos és elemi erejű kapcsolatait a tengerrel, az anyanyelvvel. A politikai változás nem jelentett kísértést az írók számára: akinek házát, földjét fenyegették az idegen hódítók fináncai, akinek gyermeke felnőtt az idegen uralom iskoláiban és kenyérért kopogtatott az ellenséges hivatalok ajtaján, lehetett alázatos és alkudozó az új urak előtt. Csak az író nem lehetett soha alkudozó. A felvidéki író tudta, hogy ez években az ő lelkébe horgonyozták le a magyarság felelősségérzetét. Ezért nem tudom ezt az irodalmat kicsinyes műhely-szempontok szerint megítélni. Nem tudom egymáson mérni ez írók jelentőségét; az egészet kell nézni, s az egész értelme annyi, hogy az írók a válság és megpróbáltatás éveiben hű fiai maradtak az anyanyelvnek. Az egyik hangosabban szólt, a másik zengőbben, a harmadik tapasztalatlanul és dadogva; de mind magyarul szóltak, s egyiknek sem jutott eszébe, hogy e nyelven mást is lehet kiáltani, mint az elszakított magyarság nemzeti jogainak követelését. Számomra ez fontosabb, mint egyes szonettek versmértékének tisztasága, vagy egyes regények szerkezetének egyenlőtlensége. Vannak idők, mikor az írónak nem az a feladata, hogy remekművet írjon, hanem, hogy dadogva is el tudja mondani nemzete igazát. A Felvidék kisebbségi magyar írói nem ismertek semmiféle «kisebbségi érzést» a szó divatos, lélektani értelmében. Úgy érezték, hogy a nyelv, melyen az idegen világban megszólalnak, hatalmas fegyver, s jogosan érezték így. Nemzetünk nagy fegyvere ez a csodálatosan, vad, elhasználatlan, erjedő, pezsgő, mindent kifejező, gazdag és rugalmas, színes és fejlődő, örök örökség, a magyar nyelv. A felvidéki írók, Nietzsche szavával, nem azzal cselekedtek nagyot a magyarság számára, amit alkottak, hanem azzal, hogy voltak: mert lenni néha több, mint cselekedni. Nem lettek volna írók és fiatalemberek, ha a koreszmék és politikai kísérletek nem sugározták volna erős visszfénnyel e lelkekben. De talán soha jóhiszeműbben és érdektelenebbül nem küzdött együtt politikai és szellemi szélsőbal és szélsőjobb a magyarság érdekében, mint éppen ez években, a Felvidéken. Az egyik csoport a tár270