Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])
Sziklay Ferenc: Petőfi második felvidéki útja
SZIKLA Y FERENC ceiikjei és ill talált méltó tanítványai, megejtő dialektikával harsogták a forradalmi «vívmányok» gyönyörűségeit, «progressziót», emberiességet, európéerséget, szellemi fölényt, pacifizmust. A nagyhangú és nagyképű szólamoktól, melyek lenéző gúnnyal vették el a hitelét a nemzetépítő munkának, — nem tudta sokáig tisztázni a felvidéki magyarság «kisebbségi» helyzetét és célkitűzéseit. A ma, húsz év után teljes értékében kivirágzó hármas — egy eszme: a keresztény-szociális-nemzeti gondolat, a magyar élet és jövő egyetlen biztos alapja, egyetlen sajtószervben, a Kassán megjelent «Esti Újság» című napilapban nyert következetes megfogalmazást, ez úszott egyedül a zavaros árral szemben, mely Bécsből árasztotta el a Felvidéket, vagy itt fakadt a — páholyok tövénél. Csoda-e, ha ez a magyarországi fejlődéstől — szervezetileg — független, de eszmei közösségben vele azonos lap volt az egyetlen, melyet az «emigrációval» egy húron pendülő csehszlovák kormány végleg betiltott 1921 őszén, mert egyetlen veszedelmes ellenfelének látta? Csoda-e, ha az egyetlen iránytűjétől is megfosztott magyar élet-hajó céltalanul hányódott-vetődött a forradalmi tenger zavaros hullámverésén? És csoda-e, hogy a kultúrális, sőt társadalmi szervezeteitől is megfosztott magyar társadalom szerteporlott és egyénenként, családonként, vagy szűk-kicsi érdekkörönként, kicsinyes életörömökben keresett feledést, — ahogy ezt a lelkevesztett társadalom-rajzot Falu Tamás megírta «Kicsinyesek» című regényében? 1922 elején, — a politikai szerveződés megindulásán kívül, — még nem látszott egy szilárd «archimedesi» pont, melyen a kisebbségi magyarság megvethette volna a lábát, nem volt eszmei alap, melyen — a közösség akaratával — megindulhatott volna a jövő-építés. A szabadjára eresztett politikai élet hozott némi reményt arra, hogy a kisebbségi nemzettest végre öntudatra ébred, de az ez irányban felszabadult lelki feszültség inkább politikai szólamokba sodródott, mint aktív, társadalom-szervező, kultúrát teremtő munka felé. Szerencsés ötlete volt a politikai élet nagy vezérének, Petrogalli Oszkárnak, hogy a kulturális életet a politikai szervezkedéssel egy kalap alá vonta s 1922 tavaszán felállította a pártszövetség kultúrirodáját. Ennek a munkája az elején bizony igen-igen hasonlatos volt a keletlen tészta-dagasztáshoz, a magyarság lelke sehogyse akart kenyér-reménységgé összeállni. Felülről sivár elnyomás, elesettség az életszinten, ez volt a kulturális felemelkedés két óriási, leküzdhetetlennek látszó akadálya. A helyzet annyira lehetetlennek látszott, hogy senki nem hitt a tartósságában s a «határon túlról» jövő felelőtlen biztatások, a határidőre igért felszabadulás folytán a társadalom szinte nemzetárulónak bélyegzett mindenkit, aki az «önálló», 232
