Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Sziklay Ferenc: Petőfi második felvidéki útja

PETŐFI A FELVIDÉKEN «kisebbségi» életre való berendezkedést javasolta. Nem bízott senki a kisebbségi társadalom teremtő erejében sem, úgyhogy a kulturális életnek két jelszava kerekedett ki: «Nem érdemes» és «-Lehetetlen». Ebben a kétségbeejtő elesettségben küldte a gondviselés a száz évvel ezelőtt született Petőfit második felvidéki körútjára. Megjelenése — eszmévé istenülve — nemcsak Neki volt hallatlan diadalút, de annak a megrázó nagy élménynek is bizonyult, amelyet a nemzet sorsáért aggódó kevesek keresvekerestek. A hideg ésszel gondolkodók azt mondhatják, hogy sikerült l'ogás volt kihasználni a Petőfi centennárium kedvező alkalmát arra, hogy megszellőztessük az avasodni induló kisebbségi életet. Aki azonban hiszi, hogy az életei nem a vak véletlen igazgatja, de valami magasabb elrendelés, az tudja, hogy ez a végzetesen fontos dátum 1923 január 1. Petőfi születésének százéves évfordulója, — nem ok nélkül és nem hiába esett a kisebbségi életválság mélypontjára. Akárhogy is van a dolog, egy biztos, hogy a százéves Petőfi országos megünneplésétől számíthatjuk a felvidéki magyarság öntudatra ébredését. Nem tagadom, volt a dologban egy kevés számítás. Tudtuk, hogy csak Petőfi sokszínű egyénisége parancsolhat legalább türelmes tiszteletet az elnyomó hatalomra s csak Petőfi lánglelke gyújthatja föl újra a hamu alatt alig parázsló, lefojtott magyar tüzet. Tudtuk, hogy Petőfi egyénisége olyan, mint egy tükör, melyben mindenki magát látja meg. Petőfi mindenkié. Mindenki megtalálhatja benne a maga érzelmeinek, életfelfogásának igazolását. A szlovákság magának követelte édesanyjának neve és születési helye révén. A «világszabadság» elvakult fanatikusa odaírta nevét a maga «vörös zászlójára» az «Egy gondolat bánt engemet. . .» félreértése folytán. A «demokratikus» csehszlovák köztársaság urainak is szégyen lett volna megtiltani a republikánus, Habsburg-ellenes Petőfi ünneplését, hisz evvel önmagát, igazi céljait leplező, tetszetős jelszavait cáfolta volna meg. Általánosságban — kénytelen-kelletlen — ki lehetett tehát csikarni az engedélyt a százéves Petőfi országos megünneplésére, a többi már azok dolga volt, akik tudták az igazi célt s akiknek az volt feladatuk, hogy a mindenkire visszaverődő tükörképek sokaságából azt mutassák meg a — vakoknak, vagy nehezen látóknak, ami Petőfiben lényeg: a magyarság megtestesülését. Igen ám, de hogy rendezzük meg az elvben elhatározott, papíron engedélyezett nagy ünnepet egy szétesett, közönybe süllyedt s kultúrmunkásaitól megfosztott társadalomban? Nincs az egész földdarabon egyetlen szabadon működő egyesület. Ha szabadjára engedjük a dolgot, ki tudja, nem visszájára fordul-e a dolog s nem azt a képet mutatják-e meg a népnek a «képmutatók», amely kárára lehet a kisebbségi magyar jövőnek? 233