Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Darkó István: Szárnyas ménes

DARKÓ ISTVÁN neki őket az erdőségnek. Egyik szikláról átszökdöstek a másikra, úgy mentek neki Bukovinának. — Másikat nyergeltük, mikor hajnalodott, mindig másikat. —- Azokon a szörnyűséges nagy sziklákon, hogy tuttak szökdösnyi?! Köves patak medre még a meredek út is. Apró szárnyuk nőtt az elülső lapockájukon, kétoldalt. Ott a szűgyiik irányában. Avval segéllték magosra a lépésüket. — Fán nevelkedett ott a málna is, szemernyit se hitványabb az öklömnél. — Menek egyszer a falu végénél, a fatemplom mellett. Látom, hogy akkora kígyó igyekszik felém, akár egy harangkötél. A feje mint a sütőtök. Karbunkulus szeme két ződ paradicsom. Puskával durrantottam rá. Tíz lövésnél még táncolt, a huszadiknál sírt, olyan boszorkány vékony hangon, mint Kalóné otthon, mikor nem tudott megszűnni. Végezetre meg csörgött, ezer szarka se annyira. Ráállt a farka hegyire, magasabb lett a toronynál. Atszökdöste kínjában a templomot. Meghótt nagy kín val, akkor meg nyárközepén elkezdett zuhogni a jég. A bőrét pénztárcának lehetett vóna eladogálni, de ahogy bicskával nyultunk hozzá, sistergett és semmivé lett. Úgy összezsugorodott, akár egy megégett levél. — Jajj, te sárkányos — állt fel Gábor és szelíd nagy erővel fogta meg Jóska vállát. — De jól tudod. A kígyóról eddig nem es szóltál... De megértjük egymást. — Meg, ha mondom — Jóska nagy lépéssel visszatért a sáros földre. — Azután csak, hogy lesz az otthon, arról beszélgessünk. Mondd azt. — Netene, egyszer mindennek végeszakad, jóember. — Gáborban is beborult, de jó tüdővel fújta még ki végsőképpen; — Kettékanyaríccsuk és hazatereljük a csordát, most az van soron. Mától külön legeltetünk. Farhámba attól ne ülj, ecsém Jóska. — Nincs olyan vas, akit a rozsda meg ne enne — bólintott Jóska. — Jól tudom nélküled is. Kihajnallik, besötétül. Kezdi élűiről. —• Bizony az. Mostan hát várakozunk még egy strófát s a kétszáz arany maradékot elkőccsiik egészen. Bérobog egy vonat s kettőnk közül amelyiknek megfelel, felül rája a másik orra előtt. Elmén és kisvártatva követi őt a másik másirányt. — Mindenekelőtt az egyik búcsút veszen a másiktól. — Jól tudod, címem megvagyon, később is írhatsz. — Hasonlóképpen te is. —• Csak téntánk, tollúnk, kedvőnk legyék. — Azon össze nem veszünk. Te írsz nékem, én tenéked. — Levélbe tesszük, hogy mit cselekszünk s fejünket min törjük odahaza. Mi újság vagyon. 194