Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Darkó István: Szárnyas ménes

SZÁRNYAS MÉNES ron, hogy öt is ez a kíváncsiság bántogatja. Miért nem utazott el Pósa Jóska a mihaszna kis állomásról, amikor egyedül maradt itt és a másik irányt is annyi vonat vonult, hogy negyed órára is futotta egy. Mindenképpen magyarázhatna Pósa pajtás is, csak akként nem, hogy lemarasztalták a jobban tolongok. Mert bizony nála ügyesebben szíjasabb kismagyart nem láthatott az ember nemhogy palócban, de székelyben sem. Ügy kell hát lenni, így magyarázkodott magában Léta Gábor, hogy valamilyen okból Jóska pajtás se nagyon igyekezett a továbbutazásban. — Válogatsz a vonatokban, elhiszem — szólt ki a kíváncsiság Gáborból. — Akárcsak te, — nevetett Jóska. — A finumabbjára vársz. — Szintúgy te. — A miniszter se a lépcsőn utazik, igaz-e? Téses egyedül akarsz utazni a piros bársony szalonkocsiban. —- Mer bizony úgy is dukál az minekünk, igazad van. Éppen most hagytuk abba az úri foglalkozást, mondok, hogy a pecérséget, meg mennénk is egyenesen bele a piros bársony békevilágba, hát csak külön személyes vonat kijár nekünk, nocsak? Ekkora két úriembernek! Erősen bólintgattak és karral rángatták kölcsönös mellükre egymást. Tréfa cserével dobták át egymás nyakába az elhagyott beszkideki szűkös világ étkes kincseivel teli zsákiszákjukat. Az ikerzsák jókorát puffant a hátukon. Jó szívérzések között nevettek hozzá. — Tessen a zsák, nagyuram, tegyünk cserét. Vigye magával a palotába. •—- Helyébe fogja sze az enyémet, miniszter úr. Rokkantas katonagúnyájuk és sárbamártott bakancsuk is mérhetetlen ügyesen rejtegette a minisztert, akinek a kényelmes utazást megkívángatták. Játszadozás közben megindult a ködhullás is és eső olvadt ólomja folyt rájuk. Ennek ellenére Gáborban is akkora napsütés úszkált, amekkora Jóskában. — No tudod, a miniszter, az hozzám képest nem sok, — mondta Pósa Jóska és a fapadra dűlt Gábor mellé. — Nyilatkozatba tettem mán előtted máskor is, hogy mifelénk, márhogy abba a faluba, akibe én lakok, elegendő tehetségük van a népeknek mindenféléhez. Nekem is. Kezdhetem mindjárt a főddel. Nem sok, de elegendő. Hetven hód. Marha, ló, tehén elegendő. Egyből nyolc pár, másikból hat pár, fejős állat tizennégy. Borja is mindig négynek, ötnek . . . Most csakhogy hazajussak, mindjárt bevezetem a dohányt. Meg a dinnyét. Nincs annál fontosabb, minthogy az embernek hasznothajló termelésből álljon a munkája . . . Nemsokára öregszem már, Gábor. Lassacskán belépkedek az ötvenedikbe. Csak egy, amit nem hagyok 191