Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Sellyey József: A felvidéki falu lelke

A FELVIDÉKI FALU LELKE hoz, hogy az hatásosabb legyen, de az állomásépület előtt a huszonöt legény elszántan lövöldözött oldaltiizet az országútra és a síneken vagy három kilométer távolban veszteglő páncélvonatra. Ott lézengtem a huszonöt legény között, közéjük állított végtelen nyugtalanságom. Eszembe sem jutott, hogy a kilőtt puskagolyó beszédének felelete az országútról és a páncélvonat tájékáról idelőtt gépfegyvergolyók sora lehet, eszembe se jutott, hogy halálos veszedelemben vagyok idősebb rokonaim között. Valami kétségbeesett elszántság volt akkor bennem is, de a huszonöt legényben is, valami ragaszkodás ahhoz, amit a Haza és a fajbéli kötöttség fogalmának magyaráztak belénk az iskolapadban. Lám, szembeszállottak ők, a tőlem felnőttebbek a falu megnyugvó akaratával és a toronyra tűzött fehér zászló ellenére tüzet zúdítottak a «honfoglalókra». * A királyfai országút falubatorkolásának helyén a cseh katonatiszt meghallgatta a bíró szavát, amelyikben «védelmet» kért a paraszti lakosság számára és engedelmességet igért az új államnak a falu nevében. A cseh katonatiszt meghallgatta a bírói szókat, szelt a kenyérből, meghintette sóval és megette, ott a házak védelmében — de aztán a jobboldalt egy kilométernyire épült állomásépület felé mutogatott, ahonnan még akkor is csattogott a puskaropogás. Abból a kézlegyintésből a bíró megérthette, hogy lám, a behódolás nemzetközileg szokásos aktusát megsértette az a huszonöt legény, s lám, a cseh tiszt tudja, hogy mit jelent az. Csak dünnyögni tudott a bíró: — Én itt vagyok, nem tudok velük beszélni ott. A tiszt akkor ollót vett elő a zsebéből valahonnan és gyors nyisszanlásokkal lenyírta a meglepődött bíró bajúszának két ágát. Kicsi jel volt a roppant jelentőségek között, de emberi kép! Hej, de keveset láttuk aztán a bírót haláláig. Akkor a cseh katonacsapat egy része rajvonalba fejlődött, szétrebbent a szántóföldeken a falu körül, aztán zöldrakétás jelre, egy jelképes támadással minden utcán özönleni kezdett a faluvégekről a templomtér felé. A derékhad gyalogosaival, gépfegyveres öszvérjeivel és autóival kényelmesen lépegetett az országúton, ugyancsak a templomtér felé. A huszonötös legénycsapat az állomásépület mögött sápadtan látta, a falu már idegen ország, a páncélos vonat is közeledik és ők el vannak vágva a hazatéréstől a faluvégén álló őrszemek miatt. A páncélos vonat egyre közeledett. Egyik rokon akkor odaszólt nékem: — Te Josko, menj most haza, amíg lehet.