Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Sági Farkas: István Hajnal a határon

FARKAS ISTVÁN A két karját paposan emelte a levegőbe, mert az asszony elhalkult sírással siratta a két árván maradtat és a kicsikét. Az esett, sötétben még olyan fáradtnak látszó paraszt most mintha a két keze által nőtt volna kétszeresére, a hangja is végigzengett, bezengte a hegyeket, az állomást és a kakaskukorékolással ébredő kisvárost. — Nincsen ám igazság! Nincsen, édes, egyetlen jó uram! — Nincsen, — mormolta utána a tanár úr. — Már fázott és hirtelen bánni kezdte, hogy kikísérte a fiút. Hiszen neki is van apja, de jobban szereti, ha a tanár bácsija kíséri, mint az öreg lakatos. Most munkája sincs és a gyerek neveltetése amúgy is az ő nyakán szárad. — Ollyan szép kis keze vót, ollyan szép kis keze vót. — rázta magát az asszony. — Nagyon kicsi keze vót, nagyon szép kis keze vót. Enni kért az édes, enni kért a kedves. A kis kezivel kérte az ennivalót, de én mingyár leköttem a mejjemet, hogy elmaraggyon a tej. — És törülgette a könnyeit, a paposkezű ember segítségével. A fák fölött, egészen a közeli égen, hirtelen megvilágosodott. Színt nyertek a házak, színt nyertek a még levelükben didergő fák és az utasok egymásra néztek, mintha nappalra ébredt arcukban keresnék az útitársat. Az utazó gyanakodva nézte a csendőröket, akik még mindig szótlanul jártak föl s alá, talán még a lépéseiket is számolgatták magukban. A diák szemére húzta a sapkáját és számolgatta a perceket. Két piros macskaszemmel most előjött a kocsi is. A sofőr az ingét gombolta és már nem fütyürészett. A kalauz nagyhangon hívta az utasokat, akiket hívni sem kellett, mert ott vártak mind a sínek között: — Párkány, Üjvár, Pozsony felé beszállni! Harmadik vágány! A tanár úr búcsúzni szeretett volna az emberektől. — Nohát, aztán csak vigyázat! Vigyázat, mert ha együtt beszélnek, talán minden jóra fordul! Csak vigyázzanak! És nagy nekilendüléssel ment a fiúhoz. Az szinte meg is feledkezett róla. Értelmetlen csodálkozással nézett a mellette termett bácsi szemébe, mintha csak kérdezte volna: — Ki ez az ember? Miért zavar engem, amikor én most komáromi vizsgálóbíró vagyok. Nem, nem szabad eltörülni a római jogot, akármilyen szigorú is volt az ítélet. A régebbi emberek több szívvel látták az embereket. — Vigyázz magadra, fiam, vigyázz magadra, Lacikám! — óvta a bácsi hangja és két csókot érzett az arcán. Jobbról is egyet, balról is egyet. A csókok fáztak és a köd kajánul telepedett a benedvesített, fiatal arcra. A csendőrök a sarokba telepedtek, mintha minden utas együtt tartotta volna fenn számukra a helyet. Az asszony kinézett az ablakon és két szeme tágranyílt sóhajtás volt az Ipoly felé. Az ember lesütötte a tekintetét és a csizmáját nézegette. Most egy darabig azt sem kell megtalpalni. 156