Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Sági Farkas: István Hajnal a határon

FARKAS ISTVÁN testetlen kezek voltak, jegyért nyúltak és helységneveket mondtak. A pénztáros rögtön elértette ezeket a neveket, bár egyik magyarul, a másik szlovákul, a harmadik németül beszélt. De a vasút itt a határmentén szigorú üzletember volt és a pénztáros egykedvűen vette a három nyelv zöngéjét. Az állomás kis trafikja mellől érdekes csoport vetült a megvilágított ablak felé. Először olyan volt, mint vándor cigánykaraván, de amint a lámpa fénye rájuk világított, láthatóvá vált az emberek igazi alakja. Egy rongyos, didergő, mezítlábas asszonyt és egy sároscsizmájú, lehorgasztott fejű embert kísért két csendőr. Az emberpár úgy összebújt, mint két kisgyerek, még a termetük is gyerekesnek látszott a homályban. A jegyváltók ijedt tisztelettel húzódtak odább. Az utazó összerezzent. Mindig összerezzent, ha csendőrt látott, mert sok apró csempészés terhelte a lelkiismeretét és most is csempészésből utazott hazafelé. Az ablakhoz éppen egy diák ment. Boldog, nagybizalmú, tizennyolcéves gyerek, aki az egyetemre készült. Fiatal nagybácsi kísérte őt, az intette, vigyázott rája: — Egészen Pozsonyig váltsd meg a jegyed! Útközben amúgy is csak egyszer kell átszállnod! A fiú bólogatott és sürge felelettel mondta: — Jó, jó, Pozsonyig kérek egy harmadosztályt. ök még nem látták a furcsa párt. A pár pedig ott bújt meg az ablak alatt. Az asszony dideregve, mintha imádkozott volna. Az ember gyáván lapult meg mellette, mintha csak munkából jövet terelték volna a törvény elébe. A csendőr a diák mögé állt. A diák hátranézett. Boldog hajnalon boldog mosoly ült a szemében, jogásznak indult, föl a fővárosba. És amint hátrafordult, hogy a bátyjához menjen, hirtelen szembetalálta magát a két megbéklyózott emberrel. Megtorpant. — Gyere! — sürgette őt a bácsi, aki korán kelt és nagyokat ásított. A tenyerét sem emelte a szájához, mert fiatal tanár korában úgy látta ezt Párizsban is. A diák még mindig nem ment. Lépni sem tudott, mert szeme belefúródott a láthatatlan szemekbe. A láthatatlan szemek csillagtalan, fénytelen bújtak meg a messze hajnal hónaljában. —• Bácsi! — szerette volna kiáltani, — bácsi! De szó nem jött belőle, hangot nem tudott kiadni és csak nézte a két embert, akik mellől egyszerűen lépett el a csendőr, hogy jegyet váltson. Már nyolc-tíz utas verődött össze és egyakaratúlag várták, hogy a perrón ajtaját fölnyissák. Szerettek volna beszállni, mielőtt a gyilkosokkal együtt kellett volna fölszállniok. Mert a két embert mindenki gyilkosnak nézte. A törvény csak azokat bilincseli, csak azokat engedi olyan esetten, 150