Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kováts Béla: Az első kisebbségi nemzedék

AZ ELSŐ KISEBBSÉGI NEMZEDÉK ostromállapot és gyülekezési tilalom ellenére a magyarok gyülekeznének, sortűzzel oszlassák fel őket. Állandóan érkeztek hírek a magyar falvakból, hogy a cseh katonaság sortüze nyomán magyar vér folyt. Tőlünk, magyaroktól azonban elvették a töltényeket. Csupán a puszta puskát hagyták meg, töltényeinket pedig a csehek között osztották szét. Helyzetünk egyre tűrhetetlenebbé vált. Nem egyszer észrevettük, hogy a csehek hátunk mögött összebújnak. Rólunk beszéltek, hogy ha harcra kerül a sor, minket küldenek előre és hátulról minket fognak elsősorban halomra lőni. Feltűnés nélkül figyelmeztettük egymást a veszélyre és ettől kezdve állandóan figyeltük a cseh katonákat. A katonaság körében egyre izgatottabb lett a hangulat. Követeltük, hogy bocsássanak haza bennünket. Most már a szlovákok is ezt követelték és nyíltan izgattak a cseh tisztek ellen. Nyugtató beszédekkel, szigorú büntetések kilátásba helyezésével igyekeztek a csehek az elégedetlenséget leszerelni, ami azonban nem sikerült. A bécsi döntést követő nap azután minket, magyarokat összegyűjtöttek. Mindenünket be kellett szolgáltatnunk: puskát, felszerelést. Csak a köpenyt tarthattuk meg. Még aznap délelőtt csoportokban visszaindítottak bennünket Nagyszombatba, azzal az ígérettel, hogy azonnal leszerelünk. Itt azonban megtudtuk, hogy nem leszerelni jöttünk, hanem foglyokként kezelnek bennünket. A többezer összegyűjtött és fegyverétől megfosztott magyar katonát a kaszárnyában és táborokban helyezték el. Többszázunkat egy majorba vittek, ahol az istállókban, földre hintett gyér szalmán helyeztek el. A majort elhagyni^ nem lehetett: internálva voltunk. A majorban egy Benes nevű cseh tiszt felügyelete alatt állottunk, aki gyűlölt mindent és mindenkit, aki magyar volt. Ehetetlen ételt osztottak ki s mikor panaszra mentünk, ezzel utasított el bennünket: — Disznó magyarok vagytok! Nem dolgoztok, nem is kell ennetek! A táborban elviselhetetlen lett az élet. A menázsi ehetetlen volt, a hulladékszalmán pedig megférgesedtiink. Az istálló tetüvel, egérrel, patkánnyal volt tele. Egy-egy kis helyiségben negyvenem ötvenen voltunk összezsúfolva, kimondhatatlan bűzben s mivel pokrócot nem kaptunk, egymás hátának támaszkodva melegítettük testünket. Egy nap újabb magyar csoport érkezett Pőstyénből a kaszárnyába, de ezektől a csapatnál nem vették el a fegyvert. Mikor megtudták, hogy nem leszerelni küldték őket Nagyszombatba, hanem gyűjtőtáborba, nem voltak hajlandók fegyvereiket átadni. A kaszárnya udvarán felállították a gépfegyvereket és elsáncolva magukat, követelték a szabadonbocsájtást. Szemben a csehek gépfegyvereivel. Végre is 24 órai alkudozás után a csehek hamis ígéreteire és a túlerővel szemben hajlandók voltak fegyvereiket átadni. Ugyanakkor nálunk a majorban Benes hadnagy feltűzött szuronyú, töltött puskával felszerelt riadóőrséggel terelt össze az udvaron bennünket. 147