Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kováts Béla: Az első kisebbségi nemzedék

KOVÁTS BÊLA börtön várt, ha hazatérnek. Szétszórva éltek Budapesten és a trianoni Magyarország vidékén. Évekig nem láttam őket. Elszakítva éltünk egymástól, s ha írtak is, a levelek nagy része sohsem érkezett meg címünkre, vagy ha igen, akkor is csak a titkos cenzúrán keresztül. Egyik bátyám viszont otthon élt szüleimnél. Magyar iskolái voltak, csehül vagy szlovákul nem tudott s így nem juthatott állásba. Szüleimnek kellett őt eltartani, ami annál nagyobb gondot okozott, mert édesapámat nyugdíjazták. Még szerencse, hogy nekem volt keresetem, de ez sem tartott sokáig, mert rövidesen behívtak tényleges katonai szolgálatra. Mint magyar fiút, csehországi helyőrséghez osztottak be. Ez volt a szokás. A magyar fiúkat Csehországba, vagy Morvába vitték, a szudétanémeteket és cseheket pedig a Felvidékre osztották be. Ennek kettős oka volt. Egyrészt féltek, hogy a kisebbségi katonák átszöknek a határon és katonai titkokat árulhatnak el a megerősített határszélről, másrészt pedig idegenajkú népcsoportok közé ültetve, el akarták szigetelni őket az otthoniakkal való közvetlen érintkezéstől, hogy így magukra maradva rákényszerítsék őket a cseh és szlovák nyelv megtanulására, mely egyúttal a csehszlovák szellem lappangó befészkelődését is jelentette volna a különben szellemileg zárkózott kisebbségek életébe. Engem Komotauban, ebben a határszéli német városkában állomásozó gyalogezredhez osztottak be, de rövid néhány nap után már a prágai tisztiiskolába vezényeltek. Itt kétszeresen nehéz sorsa volt a magyar katonának. Alig-alig értettem a cseh nyelvet s csak csehül beszélő magyar katonatársaim és szótár segítségével voltam képes a tisztiiskola előírt elméleti tananyagát megtanulni. Ez azonban még nem jelentett volna leküzdhetetlen nehézséget. Magyarságunkért azonban meg kellett szenvednünk a gyakorlótéren és a kaszárnyai életben. Szinte elkeserítő volt az a bánásmód, ahogy velünk, magyar fiúkkal szemben eljártak, ami nem egyszer súlyos tragédiában robbant ki. Sok magyar fiú inkább önként vetett véget életének, semhogy tovább legyen kénytelen elviselni a cseh vezetők túlkapásait. Jól emlékszem én is, hogy szobaparancsnokunk, egy cseh altiszt, szinte kéjelgett abban, hogy a magyar fiúknak kellemetlenkedjék. Sokkal jobban megszenvedtük azonban a gyakorlatokat. Itt mindig mi kaptuk a legnehezebb feladatokat. Velünk ismételtették meg a gyakorlatokat, ha valami nem úgy sikerült, ahogy a vezénylő altiszt elgondolta. Máskor pedig olyan beosztást kaptunk, hogy míg cseh társaink alig szaladtak tíz-húsz métert, nekünk félnaphosszat kilométereket kellett futnunk, így történt meg aztán, hogy szívbajom miatt kórházba kerültem. Szerencsére itt egy volt osztrák-magyar hadseregbeli tiszt volt a főorvos, aki jól bánt velünk magyarokkal, a kórházba beosztott őrmester azonban még azt is kifogásolta, hogy a Prágai Magyar Hírlapot járatjuk. Az újság nálunk 142