Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kováts Béla: Az első kisebbségi nemzedék

AZ ELSŐ KISEBBSÉGI NEMZEDÉK osontam, megcsodáltam a csillogó kitüntetést és elhatároztam magamban, hogy én is «hős» leszek. Még a szekrénybe zárt aranyozott honvéddíszcsákót is fejembe próbáltam a nagy tükör előtt. Honvéd leszek én is — ismételgettem magamban. Akkor még nem tudtam, hogy más katonacsákó is van a földön és nekem azt fog kelleni hordanom .. . Szomorú borús őszi napra ébredtünk. Valami szokatlan dolognak kell történnie, tudtam, mert anyám nem engedett iskolába. Még az utcára sem volt szabad kimennem. — Ma jönnek be a csehek a faluba, bajod történhet, maradj itthon — parancsolt rám. Szótlanul engedelmeskedtem, mert az utóbbi hetekben hozzászoktam ahhoz, hogy különös dolgok történnek. Apám több napig távol volt, Budapesten járt. Mint a község vezetője, deputációval kereste fel a miniszterelnököt, hogy katonai segítséget kérjen a csehek ellen és tiltakozzék a megállapított demarkációs vonal miatt, ami falunkat is cseh megszállás alá juttatta a többi magyar falvakkal együtt. Eredmény nélkül érkezett vissza. — Ügy látszik, bele kell nyugodnunk ... — mondotta letörten. Bátyám is, aki a kis falu állomásán mint egy gépfegyverosztag parancsnoka teljesített szolgálatot, parancsot kapott, hogy térjen vissza Magyaróvárra. Az utolsó napon sietve búcsúzott s akkor nem is gondoltam rá, hogy évekig nem fogom őt látni. Anyám egyszer ebéd közben halk célzást tett, hogy talán jó volna, ha mi is összecsomagolnánk legértékesebb holmijainkat s úgy, mint mások, Budapestre menekülnénk. —- Maradunk! — mondotta erélyesen apám. — Itt a mi helyünk. A falu csendes volt. Az emberek visszahúzódtak a házakba, senki sem járt az utcán. Eltelt a délelőtt, a délután egy része is és már sötétedni kezdett, amikor az első cseh légionisták lassan poroszkáló lovakon bevonultak a faluba. Anyámmal az ablakban állva néztük őket remegve ... Eltelt néhány nap. ÍJjra jártam már az iskolába, játszani azonban nem igen volt kedvem. Anyám sokat sírt otthon s apám, ha együtt ültünk az asztalnál, szótlanul nézett maga elé. Éreztem, hogy megváltozott az életünk. Házunkból kiosont az öröm és egyre súlyosodott a gond. — Tanulj szorgalmasan, fiam! Szükséged lesz rá! — mondotta egyszer apám, amikor este hazajött a hivatalból. Később egyre gyakrabban buzdított így. Akkor nem értettem még, hogy mire céloz. S azon is csodálkoztam, amikor az egyik téli este vacsora után nem szalasztott a sakktábláért, mint máskor szokta tenni, hogy sakkozni tanítgasson, hanem könyvet vett maga elé és ívpapírokon jegyezgetni kezdett. Mellé álltam, odalestem a könyvbe, de nem tudtam elolvasni. Idegen szavak voltak. Apám ötven éves elmúlt, amikor szlovákul kezdett tanulni. 137