Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kováts Béla: Az első kisebbségi nemzedék

KOVÁTS BÉLA útravalót. A nemzeti állam keretein kívüli nemzeti életet éltük és hogy ezt élhessük, beleilleszkedtünk az üj életforma kereteibe. Ezt az elkülönülő nemzeti és közösségi életet azonban áthatotta az a magyar szellemiség, amely az egész magyar nemzeti közösség szellemiségének folytatása volt. Külön fejlődött ugyan, de közösségét mindig tudatosította ez az új uralmi rendszer alatt kifejlődött magyar szellemiség az anyaországbeli szellemiséggel. A közösség tudatosítása azonban nem zárta ki azt, hogy új szellemiség alakuljon ki, aminek okát nemcsak történelmi, állampolitikai és hatalmi változásokban kell keresnünk, hanem aminek társadalmi okai is voltak. Az egyedek változtak meg, akik beleilleszkedtek az új életformákba. Az új, feltörő generáció erőteljes, friss, új vonásokat rajzolt a csehszlovák uralom alatt élő magyar kisebbség arcára. Munka, munka, munka, — lett a jelszó és a meghunyászkodó megalkuvás és erőtlen nemtörődömség árnyai között ez az új generáció megtalálta a kisebbségi magyar pozitivizmust: a munkát, amely minden magyar erő összefogását hirdette a magyar értékek megvédésére. Az út azonban, míg ez az új generáció idáig eljutott, nehéz út volt. Előbb tudatára kellett ébrednie helyzetének, fel kellett ismernie mindazokat az eszközöket, melyekkel sorsán változtathatott, tovább kellett fejlesztenie azt a szellemiséget, melyet feladni semmi áron nem lett volna hajlandó és egységesítenie kellett azt az álláspontot, mely egyedüli bíztató kiutat mutatott szomorú, nehéz sorsából. Az út nehéz volt, de végigmeneteltük. S most, hogy elértünk a célhoz, tekintsünk vissza a múltba és idézzük fel ennek az útnak emlékeit. . . Kilencéves voltam. A világot úgy néztem, mint minden hasonlókorú gyermek. Az otthon, az iskolapad és pajtásaim között oszlott meg életem. Szüleim gonddsan neveltek. Kilencen voltunk testvérek, én voltam közöttük a legfiatalabb. Természetes, hogy mint a legfiatalabbat, végtelen szeretettel vettek körül. Anyám sokszor megsimogatta fejemet s ilyenkor bánatos szemmel, halk szóval emlékezett legidősebb bátyámra, aki az orosz fronton esett el. Azt mondotta, szakasztott mása vagyok. Én már csak halványan emlékeztem rá, hiszen ötéves sem voltam, mikor a világháború első hónapjában a harctérre indult. Néhány hónap múlva pedig megérkezett a ládája, benne az aranyozott honvédsapka és egyéb holmijai, meg egy hivatalos levél, melyben a hatóságok közölték, hogy hősi halált halt és hősiességéért a Signum Laudis-szal tüntették ki. A Signum Laudis ott függött szobánkban a falon üveg alatt, a fényképe mellett. Anyám simogató keze alól ilyenkor mindig a falon függő képhez