Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Tájszépségek a Kárpátalján

felé. Csúcsán néhány fakunyhó birkózik a szabadon száguldó széllel. Egy órahosszáig

1 tart, míg

1 fölérünk a csúcsra. 1679 méter magasságban állunk a tenger színe fölött és ebből a magasságból valóban elragadónak találjuk a 30—40 kilométer körzetben felsorakozó csúcsok, gerincek, hátak tömegét. Alattunk száz méterrel a Fircák, háromszázzáí a Pláj. Mint apró, a hegymasszáiba nyomott, ellapult kúpocskák tűnnek föl a magasból. Mintha kezeinkkel elérhetnők, olyan közelségben alázkodik lábainknál a Zenová (1367 m'.), Sernakov (1090 m.), Kinszki (1133 m), Tostonus (1326 m.). Alattunk látjuk elnyúlni a Császárút gerincét; a Sztoj főgerincének polipszerű kinövéseit s az Ersavka, Ivolova hosszan nyúló hátát. Belátunk a Biíecki gerince alatti méíy völgyelésbe, melyben a Borsova-patak zuhogtatja vizét. Aztán távolabbra irányítjuk tekintetünket. És csodálatos részletek

1 bomlanak előttünk. Feltárul a homokkővidék mindén jellegzetessége. Látjuk a hegymasszákból kiemelkedő kúpok megszámlálhatatlan tömegét, Föltornyosuló, szédületes szirtrom, meredeken alázuhanó hegyfal azonban egy sincs köztük. Olyan a tájék, mintha kiesztergályozott s rendétlenül egymásmellé halmozott félgömbökből volna összehányva: széles kúpokkal, erőteljes völgyo'dalakkaí, feíszínhulíámokkaí. Mert nem sok képzelőerő kell ahhoz, hogy az egyenletesen kúposodo, völgyelődő, gyűrűződő felületet meg merevedett hullámoknak nézzük. A távcső elképzelhetetlen táviatokat nyit. Fölismerjük a Határkárpátok láncát. Ennek vonalában az elmosódó, kobaldosan kéklő, opálos távlatba merülő Csorna-Répát (1288 m.) s a vad "G orgán t (1448 m.). Keleten a havas főgerincén űlő Sembát (1494 nr.), ZsidóMagurát (1519 m.), H rabot (1374 m.) és Kicserát (1243 m.). Délkelet felé a Borsova-lánc egyik jellegzetes óriását, a Kukot (1365 m.) látjuk kúposod'ni. Délfelől a Borló-Gyilból kiemelkedő Buzsora (1086 m.), majd a Szinyák, Vihorlát, Rónahavas hegycsipkéi tűnnek föl. És a határgerincen fölismerjük a Vereckei-hágó két kőóriását, a Pikujt (1405 m.), Javornikot (1123 m.), azontúl pedig ködölő, elvesző, párás messzeségben a törpülő Len gyei-Kárpátokat. A Sztojról nem térünk vissza Volócra, hanem a Fircák-havas déli lejtőjén vezető úton, a Plosanka-patak völgyében leereszkedünk F ü löpfalvára (Pilipecre) és itt érjük el a Repuska-völgyben haladó országútat. A Repuska-patak

1, mely kedves, néhol kitágult völgyben, a fatemplomáról ismert Iszkan, Kelecsényen, Repenyén folyik keresztül, Vízközné! érii el a Nagy-Ági völgyét. Itt az országút kétfelé ágazik. Az egyik éles szögben fordul északnak Majdánká, Felsősebes, Toronya érintésével, ozondús fenyvesek között, erős emelkedéssel, majd közvetlenül a Határkárpátokon keresztül vezető Toronyai-hágó előtt, hatalmas szerpentinekkel 784 méter magasságból küzdi föl magát a 941 méteres hágóra. A másik út délnek fordul, hogy öt kilométerrel lejébb, bevezessen a vidék legnagyobb, legnépesebb, legforgalmasabb községébe : ökörmezőr e. Az 5000 lelket számláló községnek roppant határa van. Nemcsak hogy három kilométer hosszban nyúlik a Nagy-Ág kiszélesedett völgyében, hanem jellegzetes rutén házikói behúzódnak a Prohudnya-, Nolovec-, Hradbvec-, Tozavszka-, Ve'ehovec-patakok völgyeibe — 595 — 35