Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A rutén nép küzdelme a szabadságért - Kárpátalja

gyek választják el egymástól. Ezen fúrják át magukat az imént említett folyók. Most ismét egy hosszú, Homonnától—

M ára marosszigetig; terjedő, viszonylag elég szélesen kimart, koptatott hosszanti völgy következik. Ez a határláncból lefutó erecskék, kóborló patakok találkozó helye. Némelyik, mint pf. az Ung és Latorca, fagallyszerű, sűrű elágazásával, egy miniatűr vízrendszert utánoz. A völgy déíi falán, az eddig uralkodó homokkőzet eltűnik. Helyét a vulkáni eredésű andiezi t, andezittufa, riolit váltja. Az északi határon álló, V i h o r I á 11 ó I keletre, illetve a S z i n n a i t kőtő' délkeleti irányban, itt húzódik az a remek vulkáni lánc, mely meredteken esik az Alföld felé. Dolhánál hozzákapcso'ódik a N a g ys z ő I ! ő s i-hegység és a Tisza völgyén túl, Huszt alatt folytatódik a az Avasban. A geológia időmérőjével mérve, ezek a völgyek újabb keletűek, mert a vulkáni lánc vonala eredetileg megszakítatlan volt s ott, ahol ma a homokkő és vulkáni vonulat közöü medencék terülnek, mintpl. az CJng völgyében PerecsénynéJ, a Latorca völgyében Szolyvánál. a Borsova völgyében Dolhánál, a Tisza völgyében Husztnál, Rahónál, felduzzadt völgyi tavak terültek egykor. Az egységes vulkáni láncba csak hosszú évmilliók múlása, munkája után martak, koptattak elválasztó völgyeket a homokkő ővbőf ferohanó vizek és szákgatták részekre az övezetet, mint ezt a területet mai képén jól megfigyelhetjük. Látjuk ugyanis, hogy mindén láncszakadáson, völgyön, egy-egy nagyobbra duzzadt folyó küzdi át magát. A völgyek kiszélesedő nyílásai beolvadnak az Alföld peneplénjébe. Torkaiknál virágzó, nagyra növekedett telephelyek létesültek, mint az Ung kapujánál Ungvár, a Latorcavölgy végében Munkács és ott, ahof a Borsova kilép a síkság ra : B e reg szá sz. Hogy a Kárpátalját magába fogííaió 11.823 km-', területen könynyebben efigazod'hassunk, az azt borító hegységet egyes szakaszokra kell osztanunk. Igy elsősorban felosztjuk homokkő és vu fkán iővre. Mielőtt azonban ennek' a hegyrend'szernek a taglalásába fognánk, föl keli hívnunk a figyelmet az Északkeleti Kárpátok am«v jellemző sajátságára, hogy a hegység lejtője általában meredieken szakad a Magyar-medence felé és menedékesen ereszkedik íe az orosz oldalon, éppen úgy, mint azt a "Magas-Tátránál ész leltük, hol a Poprád' völgye felé a hegység, csaknem falszerű meiedekséggel zuhan alá, míg az északon levő Bia lka-völgybe szelíden ereszkedik. A homokkő-övben megkülönböztetjük a K ;e I e t i - B e s z k i d e k e t és a M á r a m a r o s i - h a v a so k a t. Az előbbi a Lupkovi-hágótól a Vereckei-hágóig terjedő határláncot fogja be, mélyen bevágódó völgyekkel, meredek lejtőkkel. Ennek részei a következők: 1. A Z e m p I én i - H a t ár k á r p át o k, a Lupkovi- és Oroszruszkai-hágók között. Ennek a vidéknek csak a Ruténföld ezidőszerinti északi határán álló C e r e n i n-csúcstól (983 m.) keletre eső szakasza tartozik ide. Belső ága a Nászt á z s (807 m.). 2. Az U n g i-H a t á r ká, r p á t o k. Tömegei az Oroszruszkai és Ozsoki-hágók között helyezkednek el. Legnagyobb emelkedése az 1303 méter magas Ravka. E szakasz belső ága a hosszan nyúló) Poi — 532 —