Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Kalandozások a Magas Tátrában

hatatlan, egyenletes szőnyeggel borítják a nagy távolság ködébe burkolódzó vidékeket. A hágótól törmelékkel fedett széles hát vezet a 2508 méteres Tengerszem-csúcsra, mely bár kevéssel emelkedik ki a gerinc tarajából, mégis nincs a Tátrának még egy olyan csúcsa, mely előnyös helyzeténél fogva szebb körképet engedjen csodálni, mint ez. Derült időben megláthatjuk innen a'Tátra csaknem mindén számottevő tormát: nyugatról a Pátriától a Menguszfalvi-csúcsig ; kelet felől a Muránytól a Batizfalvi toronyig és innen észlelhetjük legjobban, hogy a múló évmilliók milyen rombolást vittek végbe a hegységen, mikor azt részben a belső erők irtózatos kéregmozgásaival, részben aa állandóan működő denudatív erőkkel, a csúcsok, tornyok, csipkék, gerincek, szakadékok, teknők, nyílt és zártvölgyek százaira bontották. A csúcsról a mélységben tündöklő Nagy-Hala sít ó r a tekintő, meglepődve látja a rajta sürgő-forgó életet, a partok közt közlekedő dereglyéket, a természetjárókkal végigcikázó motorcsónakokat és olyan különös, kimondhatatlan érzés üli meg a lelkét. Mintha a mennyből nézne alá. A sötéten bársonyozó fenyvesek közül hajszálvékony fehér és kék csikókban látja a Bia ík! át és az azt követő országútat, melyen parányi, tűszúrásszerű fekete pontoknak látszó autók rohannak végig és tűnnek el a Javor inka rengetegei alatt. Az óriási tömegek és távlatok közepette nem csoda, ha elveszítjük értékelési képességünket s a több hektár területű hómezőket tenyérnyi kiterjedésűeknek véljük. A mélybe tekintve, azt hisszük, egy lendülettel beleugorhatnánk a Halastó közepébe, pedig csaknem négyórai gyaloglás választ el tőle. Falmeredékségű sziklafalakba erősített vaskampókon, féllépés széles párkányokon, szédületes meredélyeken, görgőköves oldalakon, süppedő hómezőkön át vezet az út. Csaknem három óra hosszáig tart, míg a Tengerszem lépcsőzetes hegyhátján álló vaskereszthez érünk s közvetlen közelből nézhetünk végig a tó 21 hektáros felületén. További háromnegyed óra múlva, a lengyelek híres Ribie-jezerójának, a tátrai tavak gyöngyének, a Nagy-Halastónak partján állunk. A tó környéke páratlanul szép. Az ezüstsávos ultramarin színű vízfelületen ott látjuk libegni a környező hegyek, bokrok és fák elnyúlt vonalait. Festőket látunk a tó partján. Ám a palettájuk nem tudja visszaadni sem a színek tobzódását, sem a medencét körülzáró szirtek fantasztikus csoportjait, melyeket Zerge-, Barát-, Tizenkét Apostol-, Hét korona és más nevekkel jelölt meg a turisták képzelete. A víz szélén a gyalogfenyő szövevénye guggol. A kövecses partot füstös moha takarja. Amott vöröstobozt ringató csenevész lucok terpeszkednek. Itt a rozmaringfenyők kanárizöld éves hajtásai illatoznak. Lengyelparasztok tutajt hajtanak a tavon. A víztükör ezernyi bodrot vet az evezők nyomán. A napsugár végjigtáncol a bodrokon és ezüsttel szegélyezi a mozgó vízcsíkokat, melyeken vidáman ugrál át a kékpettyes pisztrángok hada. Itt-ott, a víz színénéí hatalmas kőiuskók hevernek. Öriások várának romjai. A néprege szerint a legmagasabb ormoknál magasabb volt ez a vár. Gazdáik mérföldjáró csizmáikkal, mint vakondtúrásokon — 498 — 30