Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Kalandozások a Magas Tátrában

A glecsermarta völgy két szélén, hosszan húzódnak a hajdani oldalmorénák romjai, míg közepén a Furkota és Wa h l en b e rg i tavakból eredő F u r k o t a-p a t a k vékony ezüst szalagját látjuk kígyózni, aztán áttörni a végmorén a hosszú sziklagát ját é<s egyesülni a Krivánból lerohanó Fehér Vággal. A Furkota-völgy katlanában ülő Wahlenbergi-tavak a Tátra legmagasabb fekvésű medencéi, amennyiben 2060-, illetőleg 2154 méter magasságban feküsznak s ennek megfelelőleg, csak a legforróbb nyarak idején és akkor is csupán néhány 'hétre veszítik el jégpáncéljukat. Nyugat felé, hfof a Furkotából kiinduló gerinc a 2263 méteres Hru b ó b a n ér végeit s itt leszakad a Koprová völgy felé,, a Krátká és Kriván mellékgerincével alkotja a Neef e r mélyen kimart, irtózatos sziklarombolásokat eláruló völgyét, melynek kihalt sziklavilágában, 1947 méter magasságbán, a Terianszkó tengerszemei képviselik az életet. A Furkotától délkeletre terülő, vadságban bővelkedő hegycsomó a Liptói Tátra legmegragadóbb részlete. Hókoronás tarfejével ennek közepéből tör az égnek a 2.496 méter magas Kriván, melynek lábainál, mint trőnzsámoly körül hajlongó udvaroncok, hullámos smaragd díszruhában, hódolva görnyedeznek a Nad Pavlovu, Kopa, P r i e h i b a és K r at in k a csúcsai. Ormáról szemfárasztó messzeség csodás világa, ezernyi bája tűnik elénk. Kelet felé, túl a Mengusz völgyén, a Tátra csúcs szűz hava ölelkezik fellegekkel. Nyugatra vad, szakgatott, orgonasípokként kiálló szirtromok ezernyi-ezre görnyedsz. Csupasz, csillámos gránitszirtjein sziporkázó fénnyel csillog a napsugár, A szédítő mélységben, susogó fenyőlombok alatt, kígyózó patakok vize rohan. Fenséges látvány, mint szikláról-sziklára, mélyből a mélybe, tündöklő fényű gyöngycseppre esve, szivárványt játszó fátyollá válva, d u b ö rö g ve zuhan. A lengyel határ felé, cirboíyafenyők övezte tengerszemek zafirszínű tükrei csillámlanak. Köztük egy vöröses fényben izzó sziklafal tövében, szűzi hó takarta kő katlan ban a Zöld-tó, a Fehér-Vág dajkáló édesanyja. Anyja öléből, miként a vásott gyermek, akként irdhan zúgó eséssel és tajtékos, zöld habja megtörve zuhan évezredvájta keskeny sziklaágyba. A néprege szerint, sok-sok ezerév előtt, amikor még a kvádok lakták a Felvidéket, nyoma sem volt a Vág folyónak. Egy kéklő bérc ölén, sűrű fenyvesek árnyékában állott Vannius kvád király sátortábora. A tábor dísze, a kvád törzs legszebb leánya, Vágika volt. Két vitéz versengett szerelméért, Kúzusz, az ózok királyának fia és Emirán a legvitézebb kvád. Vágika Kúzuszt szerette. Apja Emiránhoz erőltette. A szerelmes leány szíve bánatában meghasadt akkor, mikor ifjától örökre válni akart. Kúzusz imohbársonnyaf bevont sziklapadra fektette drága halottját. Zöld gallyat, virágot szórt reá. Majd eltemette mélyen, a süppedő gyep alá és bosszút esküdve indult Emirán keresésére, hogy életre-halálra megvívjon vele. Mélyen a rengeteg ölén találkoztak. Egymásra rohantak. Szikrázott az acél. Dübörgött a föld. Egyszerre hulltak az avarra. Abban a pillanatban, miikor Kúzusz dárdájá átszúrta ellene szivét, lecsapott Emirán és óriási csapása széthasította gyilkosa 'fejét. — 495 — 30