Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
A Szepesség.Késmérktól Dukláig
a Makovica végnyúlványa alatt és menetközben föl-föltekintünk a fenyőerdőtől fedett kúpokra, melyek legszebbjéből Zboró vár romjai üdvözlik az utast. A hegy alatt Debrecenfalva házai sorakoznak, melyet az 1915., évi harcokban elpusztított Zboró lakosai részére e sorok írójának közreműködésévé! építtetett Debrecen város nemesen érző közönségé. A házsor között végigmenve, szomorúan állapítjuk meg, hogy a ma-< gyár szív szeretetével, áldozatkészségével fölépített hajlékokban mindenütt idegen a szó". Nyelvben, érzésbén idegen nép lakja, mely nem érez sem hálát, sem vonzódást az adakozó iránt. A tapasztalatok keserű érzésekkel telítik lelkünket. Hiszen ennek a földnek története olyan elválaszthatatlan a magyar haza történetétől! H izén ez a föld nevelte naggyá a magyar nemzeti eszme fanatikusait. Ez szülte a szabadságért indított harcok legjobb katonáit. Ez adott pihenőt a magyar ügyért harcolóknak és ez vonta be a dicsőség fényével szabadságharcaik legszebb korszakát. Fejünk fölött Rákóczy György híres száz hársa suhogtatja lombját. Szomorúan regéli a múlt történetét: a dicsőt, a szépet, mikor 1 a magyar kard hódolatot parancsolt minden ellenségnek, aztán a bántót, könnyfakasztót, mikor földje szinte kardcsapás nélkül lett az ellenségé. Körültekintünk. Az elaggott fák keretéből füstös falu romok tűnnek elő. Az ősi Rákóczy-kastély, melyben Rákóczy György, Zrinyi liona, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc, a nemzeti szabadságharcoknak ezek az örökké tündöklő csillagai lakoztak egykoron. Zborónál elhagyjuk az országútat. Nekivágunk a Makovica-hegység ősfenyveseinek. Hegyen-völgyön, erdőn-réten, vadcsapáson, patakfolyáson át törtetünk a határ felé. Valami ellenállhatatlan erő sarkal, hajt, űz, meglátni a világháború haditényeinek, a magyar honvéd dicsőségének egyik legvéresebb színhelyét a Dukla-szorost. A szoros elején vagyunk. A Kárpátok egyik legkönnyebben hozzáférhető átjáróján. Elfogódva, messze száguldó gondolattal állunk meg a korláttal szegett út mellett. Elnézzük a letarolt és most millió; ivirágga! benőtt hegyoldalakat, az összetöredezett sziklarögöket, a sűrű, kidőlt, elkorhadt kereszterdőf; az ezernyi gránáttölcsértől összelyuggatott domboldalt, a fölhasogatott rétet, melyet azóta újra efsíImogatott az idők keze; a derékbatört erdőt és amikor elgondoljuk,, hogy ebben a völgyben nincs annyi tűlomb, annyi virág, annyi fűszál, s a fűszálon annyi harmatcsepp, mint ahány vércseppet fölivo^, az avar, az egyik pillanatban szeretettel, hálával, büszkeséggel telíŘ meg a lelkünk, hogy a magyar földét lakó nemzetiségek fegyverei az orosz áradattal szemben ebben a szorosban vívták a világháború egyik legdicsőségesebb csatáját: a másik pillanatban könnyet csal pilláinkra az a tudat, hogy a hazai földért elvérzett hősök csontjaira idegenné vált hant borul. A szél sivítva száguld át a völgyön. A tobozmilliók csilingelve táncolnak a gallyakon. A virágok eldugják pártáikat a levelek alá. A nap felhőfoszlányok mögé bújik. Borongó hangulat űli meg a tájai Ugy érezzük, mintha a hősök szelleme járna körülöttünk és lelkeik még' ma is folytatnák a tusát: a véres titáni harcot, milyenről csak hősregék regélnek ! — 467 — 30
