Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Szepesség.Késmérktól Dukláig

Leülünk egy századbs fenyőtörzs alá. Forró homlokunkat hideg tenyerünkbe hajtjuk és szent elképzelésben látjuk elvonulni a véresküzdelemnek sok-sok idégizgató jelenetét: A nap. alkonyodóra száll. Arannyal szegélyezett felhőcsomók úsznak a sárgábaárnyaló égen. Ugy érezzük, mintha az újkor csodás repülőmadara, a kattogó, duruzsoló, búgó eroplán egy szívverésnyi idő alatt fölvinne a magasba, messze az emberek pokoli szenvedélyétől, messze a vértől csatakos föld sarától és kibomlanék előttünk a harctér minden borzalma. Szinte halíjuk az ágyúk bömbölő bombardóját. A gránátok sivító csattogását. Látjuk a lángtjaí lobogó falvakat, bomlásnak indult hullatömegeket. Érezzük a lelkek emésztő, izzó szenvedélyét és ezek hatása alatt más szemmel, más érzésekkel nézzük a mélység gyorsam bomló, változó, elenyésző tájékait. Éj van. Sötét, csillagtalan éj. Mintha fekete oakacsinnal borított volna a táj. Hirtelen vakító fény támad

1. Hosszú sugárkévék, mint óriási ujjak, lassan, óvatosan tapogatják végig a térségeket. A fénycsóva bekukkan minden gödröcskebe. Megsimogat minden fűszálat. Keresztültör bokron-lombon. Keres, kutat, nincs-e közelben ellen? Sötét alakok éles körvonalai vetik

1 árnyékukat a fénymezőre. Kezükben fegyver. Szemükben az indulat lobogása. Szivükben vad, embertölő vágy. Előőrsei az ellenségnek, a világot eltaposni ak

a

ró óriásnak, mely a Kárpátok e horpadíásából akarja megostromolni a magyar földet. A sötétség rőtvörösre válik. Tűz van! Vérvörösen izzó lángcsóvák csapnak a magasba. Látásán megremeg a szívünk, összébb r zad a lelkünk. Ugy. véljük, mintha a föltámadt szél rekedt, bús, egyre gyorsabbodó, egyre rémesebben kongó harangszót csapkodna a sziklához: bim... bam

1..., bim.,, bam, És úgy véljük, mintha a harangzúgásból elhalóan, velőtrázóan törne ki a sikolytás: segítség!... Segítség! De nem jön senki. Mintha nem lenne közelben ember sehol! És a fángnyelvek egyre magasabbra csapnak. A zsarátnokok egyre izzóbb táncot járnak. A vérvörös lobogvány beborítja a firmanemtumot! Zúgó, dübörgő zaj támad hirtelen. Mintha az alvilág lakói ostromolnák sziklakapuit az elaggott földnek. Aztán ezernyi-ezer torok dühödt, rémült ordítása hömpölyög át a völgyön és utána mint a tenger^ áradat, egymást taposó, egymást gyilkoló embergomoiyag hullámzik szerte: előtte élet, mögötte halál, előtte gyöngyharmatos virágmező, mögötte nehéz, bódító szagú, drága, gyöngyöző vérfolyam... Az erős felindulás fölriaszt merengésünkből. Ijedten tekintünk magunk' körül. De nem' látjuk

1 a dúló csatát. Csak

1 a szél suhog fölöttünk s korhadt fenyőgallyak ropognak néha, amint a széltől rázva lezuhannak a földre. Eltűntek

1 a vérben tobzódó hősök. Harci robaj, ágyúdörej s ezernyi-ezrek rohamra buzdító hurrája nem tölti már

1 a völgyet, ünnepi csend űilji a tájat. Elmúlt lelkünknek látomása s ha az erdőszélen, napsugaras réten, gyepes domboldalon, süppedő avarban nem tűnne szemünkbe az ezernyi sírdomb s ezer sírdombon var időtől korhadt fejfák sora, bizony, azt hihetnők: a véres küzdelem! kifáradt testünknek álma volt csupán. Elhagyjuk a szorost, hogy az Ondava egyik mellékvölgyében haladjunk dél felé. _ , i r — 468 — 30