Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Monoktól Kassáig

parancsnok portréi néznek ' szembe a látogatóval. Az öreg Vak Bottyán János típusosán szép kurucfeje Eszterházy Antal és Forgách Simon között foglalt helyet. Elkülönítve a többitől, mintha itt is viselnék az áruló szér gyenbélyegét, Rakovszky Menyhért és Okolicsányi Kristóf turóci követek képe függött. Aztán... de ki tud'ná valamennyit fölsorolni, mikor a falak 3—4 sorban tömve képekkel, metszetekkel, rajzokkkal, térképekkel, diplomákkal, itéletlevelekkei, a szatmári árulást jutalmazó frisskeletű armálisokkal és donációs levelekkel?! A nyomtatványok közül nem kerülhette el a figyelmet a (egen/d'ásl korszak nagyhírű röpirata, a II. Rákóczi Ferenc Recrudescunt diutina l'nclytae gentis Hungáriáé vulnera kezdetű kiáltványa és mel'iette ugyani ennek 1703 jun. 7.-éről keltezett magyar kiadása, mely lelkeket megfogó!drámai erővel és tömörséggel hivja a magyart a fölkelés zászlói alá, mert az osztrák hatalom őrjöngése miatt »Megujultak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei...« A negyedik, vagy ötödik teremben, — ki tudná annyi év után pontosan megmondani? hatalmas, tükörfénnyel csillogó falu vitrinekben a kor arany-ezüst drágaságai voltak kiállítva: bilikumok, remekbe készült óriási ezüst tálak, födéles kancsók, porcellán-esocák, apró csecsebecsék, ékköves mentegombok, átalvető fáncok, süvegforgók, pecsétek, érmek, arannyal kivert kardhüveíyek. A vitrin-óriások között a látogatóknak bizonyára feltűnt egy kisebb, kristályos falu búra, mely alatt lila bársonnyal bélelt kazettában egy egy három részre szedett tárogató feküdt. Egyszerű, elbarnult fáju síp, mint annyi más testvére e korból. Miért került hát e megkülönböztetett helyre? Miért különb, mint társai, melyek ott hevernek a nyitott polcokon? Kié volt? Ki, kinek fújta rajta a vért bizseregtető, szíveket lángbaborító indulókat? A kérdésekre a Rákóczi-korszak elévülhetetlen érdemű krónikása, inéhaivaló Fhaly Kálmán adta meg a választ, mikor közölte, hogy: ez a tárogiatá az, melyek hangjai mellett a Fejedelem 1703-ban kisded csapatával átlépte a ,

!magyar határt. Ez, mely elkísérte őt diadalmas: csatáiba. Ott zengett-búgott, mikor az ónodi síkon a Habsburg-háztól elszakadt a magyar,... mikor a vesztett trencséni csatával a szabadságvéd'ők' álma foszladozni kezdett s a szatmári kapitu'áció után »letörött a zászló« és az ungi-, beregi havasok rengetegei visszhangozták a bujdosásba induló kurucok szívettépő dalát: ...Édes szülő anyám, gyászba borult hazám elárvult országom, Te szép Magyarország, behintem könnyekkel, behintem csókokkal búbánatos orcád s felzokogok hozzád: immár Isten hozzád,... immár Isten hozzád!... De ez a tárogató kisérte a Fejedelmet bujdosásainak kálvária útjain is. Vigasztalta a bujdosás keserves éveiben és ez rikoltotta a nagyvilágba a szomorú hírt, mikor negyedszázados számkivetés után, 1735 április 8.-án, örökre lehunyta szemeit a Fejedéljem! A tárogató a »Törökországi levelek« rokonszenves írójának, a Fejedelem bujdosásai osztályos társának, mindvégig hű íródiákjának, Mikes Kelemennek hagyatékából került vissza a magyar földre. A hagyomány csodaerőt tulajdonít hangjának s azt tartja, hogy ha a ma— 442 — 2