Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Monoktól Kassáig

elrabolt felvidéki területekből 12.000 négyzetkilométer és egy millió magyar lakos került vissza az anyaországhoz. Mielőtt végleg elhagynék Ujhelyt, előbb ránduljunk ki a Bodrog jobbparti kengyele közelében fekvő Borsiba, mely minden kicsinysége ellenére, aranyos betűkkel irta nevét nemzetünk történelmébe. Mint a pataki vár hajdani tartozéka, a XVII. században Rákóczy-birtok. Itt áll egy, a hagyomány 'szerint még IV. Béla által épített egyemeletes ősi kastély, melyben a XVII. század utolsó negyedében I. Rákóczy Ferenc felesége, a halhatatlan emlékű Zrinyi Ilona lakott. Ennek a kastélynak egyik saroktornyában született 1676 március 27.én II. Rákóczi Ferenc, hogy három hónapos korában elveszítvén apját, innen fussa meg azt a tüneményes és tragikummal teljes pályát, melyhez hasonlót csak igen kevés esetben mutathat föl a magyar történelem. Mikor e sorok írója utoljára járt Borsiban, a kastély meglehetősen rozoga állapotban volt. Az előtte álldogáló rezgőnyárfák árnyéktal an lombjukkal igyekeztek eltakarni a vakolatlan falakat, ólmosan elhomályosodott üvegű vasrácsos ablakokat, mintha szégyenlenék, hogy a múlt idők emez emlékezetes helyét pusztulni engedi az utód. Mert benn is mindenütt a pusztulás nyoma .Rozoga lépcsők vezetnek az emeletre. A dongaboltozatos termek egykori festései a vakolattal együtt levedlettek. A deszkapadlót összeőröite a szu. A mozaiklapokat szétrepesztgette az Idő. A kongó folyosó panaszosan veri viszsza a lépések zajált s a íkástély öreg, életfáradt őre köhécselve, podág-t rától sántikálva vezeti a látogatót az egyik toronyszobába, melyben a Bécsújhelyt kivégzett Zrinyi Péter és Frangepán Katalin leánya, Zrinyi Ilona, egy kora tavaszi verőfényes napon, II. Rákóczi Ferencnek adott életet. Valami fájó, keserű érzés mar az ember lelkébe, mikor széjjelnéz» a pusztulást hirdető teremben és önkéntelenül röppen el ajkáról a, kérdés: miként lehetett ezt a történelmünkben je'es helyet ennyire elhanyagolni, holott réges-régen nemzeti mauzóleummá kellett volna tenni. Zarándokhelyévé az új nemzedéknek, hogy itt, ahol életet látott a legendák királyi hőse, a nemzeti martírium föviskoszorús nagy ura, a hazaszeretet ós a Tiazáért vafó mindent áldozás örök mintaképe, érezze mindenki a nagy fejedelem halhatatlan lelkének kisugárzását. Lássa életének egyes emléktárgyait, földi vonásait, munka és martirtársait s ezek emlékeztessék arra a lelkinagyságra, mely lényét jellemezte; arra a titáni küzdelemre, melyet a magyar föld népének szabadságáért vívott; arra a megmérhetetlen áldozatra, melyet a szent ügy érdekében hozott; a diadalokra, melyeknek a fold nyomorult jobbágya éppen úgy részese volt, mint a büszke főúr és a martiriumra, mely a szabadságvédők közös sorsa! De igaztalanok lennénk, ha azt mondanók, hogy soha, senki semi gondolt a nagy fejedélem szülőhelyére. Gondolt néhány lelkes ifjúember, kik hazafias buzgalmukban összekoldűltak néhány koronát s a terem egyik falába illesztettek egy márványtáblát, melyen az alábbi felírás olvasható: — 426 — 27