Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Az Ipolytoroktól Rózsahegyig

nyugosztó magány vesz körül, melynek mélységes csendjét csak néha szakítja meg egy-ec / rigófüttyentés, harkálykopogás, vagy a gébics szapora berregése. Az út mindkét oldalán apró, kerek tisztásokkai megszakított erdő, itt-ott magas re^gőfűvel benőtt kaszáió, az irtások dús, áttcrhetetlen málnagazdag szövevénye, csak ember nem mutatkozik sehol. Egy magaslatról parányi falu bádoggal fedett, s a rátűző napsugártól vakítóan villogó tornya ütközik ki a-tölgyesek közül, a neve: Berezna. A templomot mindössze 35—40 szegényes, zsúpptetejű, vagy korhadt zsindélyű házikó veszi körül. Alatta kissé kiszélesült völgy, melynek közepén az árpádkori templomáról és egykori váráról nevezetes Dobronya felől, csörögve kígyózik a Zólyom-patak. Innen, mindenütt a patak irányát követve, ereszkedünk le a Garam völgyébe. Az országút, melynek mindkét oldalán szép szálerdő húzódik, éppen olyan néptelen, mint az előbbi. Csak nagy ritkán, több kilométeres gyaloglás után, találkozunk egy-egy hosszú, hegyvidéki szekérrel, mely vastag, nehezen űlő porfelhőb|S burkolva zörög el mellettünk. A fenyő, bükk, tölgy, pásztákban kíséri az útat, melyet helyenkint apró, hófehérre meszelt kőhidak karolnak át. A hidak alatt csörgő csermelyfiak. Csod'atiszta vizek játékos kedvükben a meder mohos köveit átugrálva, simulnak a Szalatnába s innen rövid

1 folyás után a nyugati irányban rohanó Garamba. A Szalatna és Garam vize áital bezárt háromszögben, történelmünk egy patinás nevű, városával és várával, az »aranyos Zólyommal«, királyaink gyakran fölkeresett vadászó és mu'atóhelyével íalálkozunk. AI ig lépünk ki az erdők övéből, a város fölötti dombon, imponáló tömegével már is szemünkbe tűnik a hajdan híres, fényes napokat, zajos ünnepségeket, koronás királyokat, hatalmas főurakat íátott vártömb, mely kiszögelő tornyaival, bástyáival, melléképületeivel, ma is viszonylagos épségben, lakható állapotban viseli vállain hatszáz: év súlyát. Ahogy gyönyörködve nézzük az elénk táruló képet: előtérben a mederből kiálló, gömbölyűre kopott sziklák közt sikló Szalatna vizét, a jégtörőkkel ellátott fahidat, a mesterséges kopárt szélén fehérlő Losonc-körmöcbányai országútat, melyet közvetlenül a várdomb a'att a Körmöcbánya-ruttkai sínpár keresztez; a Hófehér bakterházat s mögötte a hatalmas támpi lére k kel erősített várfalakat, hengeres saroktomyokat, a belső vár több eme'etes, renaissance párkányú sima falát, melyen mint apró fekete pontocskák tűnnek föl az ablaksorok, eszünkbe jut, hogy századok hosszú sora előtt, mikor a várat ide építették, nyoma sem volt még az ország- és vasútnak. De nem volt magának a ma mintegy tízezer lakost számláló élénk városkának sem, hanem végeláthatatlan ősfenyves, bükkös és tölgyes vette körül a várat, melyben a főúri élet ma már alig elképzelhető pompája, végnélkül i vigalma uralkodott, a vár alatt pedig, a Szalatna partján, sátrak fehérlettek, szolgák sürögtek, lobogva égő máglyák fölött forgott a nyárs s a környező erdők, bércek, tisztások, völgyek fölött állandóan rezgett a vadászok kürtszava. És eszünkbe jut nemzetünk első krónikásának, a jó öreg Anonymusnak, a honfoglaló magyarok tetteiről írt krónikája, melynek XXXIV. fejezetében írja. hogy rrvikor a magyarok Szoárd, Kadbcsa és Huba — 404 — 27