Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Bükki tájak

Tehát valaha ez formálta ki üregéi: s a Kőköz szurdokának kialakulása: előtt, része lehetett annak a földalatti üregrendsziernek, mejyben a Bükk olyan feltűnően gazdag. A barlangban megejtett ásatások új kő-, bronz- és koravaskori emlékek mellett, XIII. századbeli fegyvertöredékeket is hoztak felszínre, miből következik, hogy azt nemcsak a prehisztorikus korban lakták az erre csatangoló emberhordák, hanem búvóhelyül használták föl a tatárok elől menekülő lakosok is, épp úgy mint a Rókalyuktól nem meszsze eső Bujdosóbérc és Istrángom barlangjait. A Bujdosó-bérc és az oldalát borító pompás szálerdőből kiemelkedő Macskakő sziklatömbjéről remek körkép nyílik egyfelől Tárkány, másfelől a Pap- és Borostyánkő felé. A hosszan nyúló,<L ö k i-b é r c nyugati völgyében, ha az iparvasút sínpárja mellett futó gyalogösvényen haladunk a Belső-Bükk óriásai felé, útunkban pompás, dúsvirágú rét kisér. A kép, mely itt elénk tárul, egyike a legszebbeknek, melyeket erre láthatunk. A sínpár alatti kövecses, zápormosta mederben patak vize csörög. Nyár évadján jelentéktelen vízér, dé a medjer fenekét eiiepő, gömbölyűre kopott sziklatömbök elárulják, hogy tavaszi hóolvadáskor megduzzadt Vize tud haragjában tomboló is íenni. Partjain selymes, élénkzöld füvü rét húzódik. A réten az egymást váltó időszakok virágözöne. Kora tavasszal a piros kakasvirvág, a nagy csillagos pártáj ú sáfrány, a fűből egy méter magasra is kikívánkozó zsálya s a szétterpeszkedő homokhúr viszi a főszerepet. Majd roppant tömegben lép; föl a (papvirág. Mintha gondos kertész ápolná, olyan festői csoportokban ütköznek ki a zöld közül a rYiérges, dé annál szebb nősziromfélék. Kék pártájával kedveskedik a feké'yvirág és a fű közül magasan nő ki az erdei méhek egyik legkedvesebb virága, a kigyószisz, melynek pártaállása a sziszegő kígyó szájához hasonlít. A rétet szegő erdők szálén ott virít az ibolyás virágú hunyor, a pettyegetett tüdőfü, az égkék színű pompás májvirág, az aranysárga pártáju berki pápics, a Magyar Középhegységre jellemző kaszanyüg, a piroslila sisakvirág s a szikláaljakbaln a tömegesen álldogáló ökörfarkkóró. Ha megvizsgáljuk a virágokat árnyazó bokorhadát, ott látjuk

1 egymás mellett terpeszkedni a bibircses kecskerágót, varjutövist, sajtmegyet, galagonyát, kökényt s az illatos virágú rózsát, melynek tövises karjai olykor járhatlanná szövögetik be az erdőszéíet. Fölfelé kúszásunkban egyszer csak elmarad a sínpár. El az egyre vékonyuló vizér. Az út ösvénnyé keskenyedik s bekanyarodik a szálerdő alá. Az Egri-Bükk kezdi mutogatni a különleges szépségeit. A sziklafalak, tornyok, sasbércek, egyre közelebbről tárják föl érdékes világukat, A sziklán ülő növények fajai figyelmeztetnek, hogy nyolcszáz méter fölé emelkedtünk, tehát közel vagyunk a csúcsokhoz. Itt szerénykedik a sziklagyöngye, gyökereivel a kő repedéseibe befurakodó halvány piros kőrontó, melyet ha lefejtünk a szikláról, alatta gyűszünyi kimart mélyedést találunk. És ebben a magasságban találjuk a sárga, hölgymáit, vagy nyulfüt, a sötétkék virágaival elbájoló gyöngyikét, alkonyattájt pedig a bódító ibolyaiHatávaf kedveskedő estike tömegét. Tárkánytól északra, a Hidegkúti-völgyben igyekszünk a bülck .o ; I — 350 —