Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Mátra vidéke

oldalt remek lomberdő. Az erdőben árnyas, enyhén emelkedő út.. Alattunk a Malomárok vize csobog. Fejünk fölött a bükkök sűrű lombjai közül elő-előmosolyog a felhőtlen ég mély kékje. A sűrűből itt-ott, ki-kirikkant a feketerigó, Furulyáját fújja az aranymálinkó és az órák múlását hangos torokkal jelzi a kakuk. Menetközben megtekintjük az egykori kallók romjait. Megízleljük a Gyökeres-forrás üdítő vizét. Eltöltünk pár perceta Nékámszállás nyitott tornácán, aztán fölkapaszkaodunk a Nagy Somorrétre, innen a kékesalji Hanák Kolos menedékházhoz, hol 120 ágyas tiszta, kényelmes turistaszálló és minden igényt kielégítő étterem várja a vándort. A Nagy Somorrét fölött kiugró sziklafalról, remek korkép tárul a szemlélő elé. Imponáló szépségben innen bontakozik ki a 350 beteg befogadóképességű állami tüdőbeteg szanatórium, mely berendezésének tökéletességével, abszolút por- és szélmentes ozóndús levegőjével, európai viszonylatban is egyike a legkiválóbb ilynemű) intézeteknek. A menedékháztól piros je'zésű gyalogúton vágunk ax erdőnek; Elhaladunk a 721 méter magasságban fakadó bővizű, művészien kiképzett környékű Szt. L. á s z I ó forrás mellett. Szép szálerdőbe vezető árnyas, folyton emelkedő úton elérjük a 894 és 925 méter magasságban buggyand Jávo ros- kutakat, hogy innen pár perc alatt feljussunk a csor.ka magyar földnek 20 éven át legmagasabb pontjára, az 1014 méter magas Kékesre. A Kékes ormát egy 20 méter magas, 80 lépcsőfokos kilátótorony koronázza. Ez a környező szálerdők főé emelkedve, csodákilátá-t enged nemcsak a Mátra bérceire, hanem le, az Alföld ködbevesző végtelen síkjaira is. A torony erkélyén álló úgy érzi, mintha a mennyből tekintene a földre. Köröskörül bársonyhamvasan terülő erdők. A napsütésben ragyogó színfoltok. A Vadaskert meredeken aláeső sziklavilágán túl a Tanna medencéje. Kedves, dombokba törpülő tájak. Mozaikfoltos színtarka erdők. Rétek. Sárgás, aranyló, barna, halványzöld keskeny est-kokban futó szántók. Parányi bádbgtornyos falvak. Hajszálvékony, kanyargós vízszalagok. Aztán ismét erdők. Egyre magasló és halványuló hegycsipkék: a Karancs-, Osztroski-, Vepor-, Alacsony-Tátra vonu'ata. A keletre fekintőnek, az egri depresszón túl feltűnnek a Bükk óriásai: a Tarkő, Istáüóskő, Peskő, Bálvány, Mélyeni alattunk az egri székesegyház tornya. Nyugatra a Cserhát rengetege, a 'belőle kipúposodó Nagyszállal, Szandával, Tepkével s mögöttük mint határszéli mérföldjelzővel, a Börzsönyi-hegység ékességével, a felhőkket megállító Csóványossal. Aki délre, az Alföld' síkja felé tekint, meglepi a gyorsan aláeső vicék bája. Mintha egy hatalmas tál peremén állana, meiy hirtelen mélyül a fenék felé. Alig 10;—12 kilométer légtávlatban 8—9 száz méter az esés. A hegység láncát mintegy varázsütésre látja összelzsugorodni. A büszke csúcsok dombokká törpülnek. A szűk patakmedrek medencévé szélesülnek. Az erdőket legelők, rétek, szántók váltják. Utak-vizek mentén fehéren vil'ogó falvak házikói-, napsugárban csillogó tornyai ütköznek ki a lombok közül. Aztán mintha titokzatos tündéri kezek egyre sűrűsödő, áttetsző fátyolt vonnának az Alföld és a Dombvidék közé, ahol a peremszélek megközelítik al — 318 — 10