Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
A Csallókőztől Léváig
pangva, mint ahogyan jöttek, vert kuvaszként kotródtak ki Komáromból, melyet jóformán még el sem 1 hagytak, mikor a komáromi hidön a magyar csapatok éjén, legendás fehér lóvén, diadalmenetben, lelkieket magával ragadó örömmámor közepette vonult át vitéz nagybányai Horthy Miklós Magyarország kormányzója a városba, hogy az itt lefolyt ünnepség fényével feledtesse a cseh rablóuralom 20 év, es szenvedését. De vájjon lehetett-e ez a szép, történelmi emlékekben gazdági város másé, mint a magyaré? Lehetett-e foganatja az elcsehesítenü akaró agitációnak? Az Ígérgetéseknek, üldözéseknek egy olyan városban, melynek házait Komáromi Csipkés Györgynek a bibliai nyelvek! és bölcsészet tanárának, Jókai Mórnak, a magyar regényírás fej edel1 mének, Baróthy Szabó Dávidnak, a magyar költészet óklasszikai irányiÜ úttörőjének, Beöthy Zsoltnak, az irodalomtörténet-írónak, Jedlik Ányosnak, a nagy fizikusnak, Szinnyei Józsefnek a bibliográfusnak, Konkoly] Thege Miklósnak a csillagásznak, Jászai Marinak, XIX. század halhatatlan tragikájának, Feszty Árpádnak, a kiváló festőművésznek," Thaíy Kálmánnak, a Rákóczy-kor nagynevű történetírójának emléktáblái díszítik?! —Nem! Nem!! Az a fényes, lélekemelő ünnepség, mely 1938 november 5.-én, Magyarország kormányzójának, hitvesének, a magyar kormánynak és!, a magyar közélet számos kitűnőségének jelenlétében a város főterén, a Klapka-téren lefolyt, örök záloga lesz annak, hogy amint magyar volt Komárom a múltban, úgy az lesz mindén időben: mindén sorscsapásunkban és fölemelkedésünkbén. Komáromból a Nyitra folyó gátján északfelé vesszük útirányunkat. Majd a Zsitva mentén gyalogolunk tovább és vándbrlásunk közben megfigyeljük a tájat, mely szakasztott olyan, mintha a Nagyalföld kellős közepén, a Körösök környékén járnánk. Előttünk, mögöttünk szemfárasztó síkság, melynek csak a lehajló, földperemet csókoló égbolt vet határt. A szellőfésülte érő gabonatáblák erre is utánozzák a hullámzó tengert. A kukoricák itt is magasan ingatják zászlaikat föltartott kezeink fölött. Itt is csak úgy futnak a barázdák, úgy húzódnak a rétek, úgy trilláz a pacsirta, úgy rikkant a haris s adjon istennel köszönt a barázdavégen álló szántóvető, míg az ostorosgyerek ösztikéjével fényesre tisztítja az ekevasat... mint lenn, a Nagyalföldön. Magyar erre minden: a rög', a kalász, a madár, a dal, az ember!; Magyar a gondolat, a szívverés, az álom ! Óh, hogy is maradhatott volna mindez a hitvány cseláké, ki húsz keserves éven át csak bitorolta.^ Utunkban apró, bogárhátú, nádfedelü, bádogtornyu falvacskák jönnek... elmaradnak. Az egyik olyan, mint a másik. Mintha egy kaptára készültek! volna. Mintha egy család lakná valamennyit. Valóban egy: magyar* testvér az az utolsó csecsszopóig. Százados korhadt fejfák a temetők-« ben. Elfakult, szurágott írások az anyakönyvekben. Olvassuk egyiket is, másikat is és nincs a fejfákon, nincs az írásokban egyetlen idegen név, Hajdú, Horgász, Balogh, Juhász, Kőtörő, Kerekes, Kocsis, Kovács, Gyalogos, Mocsári, Patai, Sándor, Süveges, Só vágó, Suta, Vetési a leg— 301 — 10
