Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Királylehotától Poprádig

gőben. A réteken száradó széna illata. A pihenni térő nap vérvörös sugaru koszorút rak a Királyhegy homlokára. A föltámadt alkony] szellővel mintha eleven élet kelne mindenütt. Munkából hazatérő kaszások mélabús éneke összevegyül a karámba vonuló nyájak koíompszavával. Pásztorkürt riog. Vércsepár sikong. Lélekharang bús, szivetmarkoIó hangja szól: csiling, csiling, csiling! A munkából hazatérők leveti kalappal, térdrehullva imádkoznak az útszéli porban. Az est leszáll. Az éj tündére ragyogó csillagszögekkel veri ki a sötétkobald

1 eget. Közeli karámba érünk. A karám előtt ropogva, magasra csapódó lánggal ég az őrtűz. Körülte hosszúszőrű bundák süppedőjén a pásztornép hever Hallgatva-hallgatja az ősz bacsa soha nem fogyó tündérmeséjét. Az őrtűz kialszik. A regemondó szemére álom ülj A birkanyáj összedugott fejjel, mozdulatlanul pihen. Csak olykor-olykor béget föl egy-egy kicsinyét hívó anya s föl-fölcsilingel a kedvenc! bárány nyakán a csengő. A harmat hull. Pár órára az éjszaka élettelen csendje borul a tájra. A kelő nappal folytatjuk vándorútunkat, hogy fölkeressük a Garami forrását. Kövecses patakmederben járunk. Lábainkat nedvessé teszi a kövekre föl-fölcsapó víz, mely mintha sietős volna az útja, csobogva, duruzsolva rohan el a kövek között. Két szélről sudár fenyők ülik a víz partját. Árnyékot vetnek a piros pártájú havasi szegfű bokrétáira, melyek sűrű csomókban te'epedtek a mohos sziklák tövébe, a harangos gyűszűvirág mellé és innen nézik a vízben ficánkoló pisztrángok játékát. Csermely csermelyt, patak patakot ér. Mintha itt adtak volna egymásnak találkozót. Ezek táplálják a Garamot, Vágót, Gölnicet, melyek mint a civakodó testvérek, egymással ellenkező irányban futnak szét a Királyhegy anyai kebeléről. > Äz ősvadont járva, a Garam völgyéből szinte észrevétlenül jutunk a Vág forrásához. Egy sziklafal alól erős sugárban tör elő a kristálytiszta víz és amint gyors iramában átugorja a meder sziklatuskóit, gyémántként tündöklő harmattal vonja be a süppedő mohát. A sziklafáí alól kibuggyanó víz fürgén iramlik tova. Útjában innen is, onnan is forrástestvérkékkel találkozik. Ám a testvérkék összevesznek és a szelíd csörgés-csobogás csakhamar haragos mormoíássá, zúgássá, dübörgéssé válik s az imént még csendesen sikló víz fákat tördelő, hatalmas szikíatuskókat hengergető, zöldesfehér tajtékot verő patakká lesz. A repkénnyel, mohával bélelt sziklaágyban föltartózhatatlanul rohan. Itt tövestői kitépett százados fenyőket vonszol. Amott befúrja magát a sziklafal alá s (addig marja, vájja, míg egy-egy tuskó leválik az anyakőzetről és az ártól sodorva, egyre növekedő gyorsasággal! száguld a mélybe. , Egy helyen hatalmas, bemohosodott kövek látszanak ki a repkényt alól. Mintha valami ősi vár romfalai volnának. És a néprege valóban annak tartja. Tündérek fészkének, kik csendes, holdfényes, csillag-» sugáros éjszakákon még ma is itt tanyáznak. Azt rnondia a rege: a (nappali fény elől a sztracenai jégbarlangban rejtőző tündérek mincfen holdfényes, csillag sugáros éjszakán ellátogatnak erre a helyre. Aranyvesszejükkel megcsapkodják a mázsás tölm'böket, mïre azok dübörögve sorakoznak egymás fölé ' és nemi — 295 — 10