Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Királylehotától Poprádig

tottak. Egy város, ahol évszázadokon át fiatal lelkek szívják magukba egy kultúra levegőjét, egy napon zsúfoltra telik változó nemzedékek ifjúságának emélkeivel. Az ember kimondja a- város nevét, utána néz az elröppenő szónak s egy pillanatra belélegzi az eltűnt és mégis örök ifjúság illatát. Mert Rozsnyóban van valami, ami megejti, megállítja, nevén szólítja az utast. Petőfi elandálodott láttán s felvidéki útinaplójában azt írja, hogy a kis bányaváros úgy hever a völgyben, »mint krajcár a kojlduskalapban.« De ebből a krajcárból becses és értékes érmet mintázott az Idő s a völgy, ez a »kolduskalap«, királyok fövege is lehetne. A begycsúcsok, melyek övezik-, a Pozsáló, vagy a Pelsőci mészhegy bércei-, Krasznahorka méltóságos és büszke vára-, a Szádellői-völgy Cukorsüvege, északfelé a döbsinai táj, az Andrássyak betléri kastélyával-, a Széchyek, Thökölyek, Rákócziak vára, a Murányi Vénusz, Széchy Mária költőket ihlető murányi vára-, az uhornai-tó és a Pipitke kilátása, a vidék gazdag és virágszínes bősége, a gömöri táj üdésége s a feledhetetlen kilátás a Liptói-havasokra és a Tátra fehér bástyái felé: ez Rozsnyó környéke, a magyar Felvidék egyik legnemesebb, erdőben és völgyben, hegycsúcsban és fennsíkban egyformán megejtő színezésű és rajzú tája. Az ember megérkezik az ősi városba. Megáll a Ringbürgerek által szepesi mintára épített négyszögletes főtéren. Teleszívja tüdíejét a pezsgőízü gömöri levegővel, ezzel a hársfaillatos ydeséggel és úgy érzi, csakugyan megérkezett, otthon van. Mert ez a város, mely ifjú nemzedékek otthona iparkodott lenni az időben, valóban ért az otthoniasság művészetéhez. A tér közepén a Rákóczi-őrtorony, a váraljai-kapu, a kanonoki házak, Pákh Albert szülőháza, a »zöld kapu« s az egykori »kamaraház«, melyet ma Nehrer-háznak neveznek, a városháza a város címerével : pajzs, mely három rózsát és a két bányászkalapácsot zárja magába, a székesegyház és a püspöki rezidencia, a hársfákkál kérített evangelikus templom és a premontrei diáktemplom a híre^ rozsnyói kis sétatér-rel, mindez egyszerre fogadja az utast e meghitt, régi lés öntudatos városiasságba, melynek rajza és hangulata évszázdok óta ismerős minden ember számára. Igy érkezik meg az ember Tours, vagy Bonn főtetére, így érkezik meg Rozsnyóra. A klepusok, az ősbányászok ivadékai ma szerény, de nem igénytelen életet élő városi emberek. Az otthon, melyet a hegyek közt építettek, vár volt a történelmi pillahatokban s megmaradt a magyar szellemiség egyik bástyájának a két évtizedben, mikor a csehek iparkodtak megsemmisíteni a gömöri tájon mindent, ami a (magyar múltra és a magyar lélekközösségre emlékeztetett. A kísérlet nem sikerült. A magyar vándor dobogó szívvel készül az útra, mikor egyszer megint megállhat az őrtorony tövében, végignézhet a sétatér házain s elindulhat a Kálvárián át a püspöki vasas-* fürdő hársai felé. A kísérlet nem sikerült, m^rt Rozsnyó, mint az egész Felvidék, mint mindén magyar város ezen a tájon, értett az ellenálláshoz, tudott védekezni, megtanulta az időben a tiltakozás fortélyait, tudott megmaradni azon a magasabb életszínten, annak az emelkedettebb lelkiségnek, annak a magyar életformának a szintjén, ahol nem tudták megsebezni a foglalók. Az Őrtorony erkélyéről, ahonnan kémleltek már török, labanc és — 290 — 10