Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
Királylehotától Poprádig
Uigiyan ki ne emlékeznék erre a névre?! A mártírra. A szentre. A megtestesült anyai szeretetre. A hitvesi hűség példányképére? A költő fejedélem »Lőcsei fehér asszony« című örökszép regényében ő a »szenvedések leánya«, ő az egyik »elmúlhatatlan.« Rácsos ablakú, boltíves, kongó teremben, fekete ravatalon, üvegfedielű koporsóban alussza álmát. Valóban csak alussza. Teste még ma is ép. Rugalmas. Pedig két évszázad tűnt el azóta. Arca fonynyaa't. Pergamenszerű. De torzulásnak nyoma sincs rajta. Fekete tafota ruháját — mint a másik örökalvóét, a trencsénmegyei vágtapolcai templom oldalkápolnájában nyugvó Wesselényi Ferencné, született Bosnyák Zsófiáét, — időnkint femállasztja róla a testéből kiáradó nedvesség. Selyem, tafota porrá válik. Csak ő maga nem. Mintha várna valakire.. A vár alatt kincseket érő, csillogó márvány sírboltban pihen a másik nő. Pár éve csak, hogy elköltözött. Ruhái, kedvenc tárgyai, — miket halomra gyűjtött körülte a hitvesi kegyelet — mintha tegnap kerültek volna ki a mesterek kezei közül, de maga gyors enyé^ szetnek indult és ma már por, hamu. * Közvetlenül a cseh megszállás előtt jártam utoljára Krasznahorkán. A várkaputóí balra, a bástyafokon, a völgynek irányítva, akkor még ott hevertek az 1545, 47, 97-es évszámú, latin felírású (Dominus Franciscus Becek de Pelsewitc 1545) híres Bebek ágyúk, melyeken olyan sokat lovagoltam gyerkőc koromban. A kapu homlokzatán még kibetűzhető volt az ékes chronostikon : »Vt tVtlor slt porta pos Vere fratres sVb MajoratV baronls franCIsCI anDrássf« (1731.). A várudvaron még láttam a sziklába vágott 87 öl mélységű ősi kútat, melyből rabok által hajtott taposókerékkel^ bivalybőr tömlőkben húzták föl a vizet. Olvastam az ajtók szemöldökmárványába vésett s a falakra festett magyar-latin jelmondatok sorát. Jártam âz egykorú bútorokkal, remek fegyvergyűjteménnyjeí, szobrokkal, miniatűrökkel, festményekkel, különféle dísztárgyakkal pazarul megrako'i termeket. A mulandóság nehéz, leverő érzésével a lelkemben, véstem emlékembe a zabolátlan vérű Andrássy Miklós dérvisgeneráJis-, a daliás Andrássy István-, a mártirarcu Seréd'y Zsófia s egy sereg hajdani nagyság földi vonásait. Imádkoztam a várkápolnában, — talán éppen abban a padban és azon a helyen, hol valamikor, századók előtt, az elhagyott hitves lelkí gyötrelmével rebegett imát a Nagyasszony. Századokba visszatérő gondolattal merengtem Serédy Zsófia üvegkoporsóba zárt múmiája fölött és iparkodtam fölidézni a kort, melyben az embereket egymást pusztító vad fanatizmus hevítgette s vért vér el'en, fiút apa ellen, testvért testvér ellen tüzelt föl küzdeni. Megtapogattam a kis kerekes ágyút, mellyel egyik Andrássy^ gyerek a szomolnoki út felől közefedő apjára lőtt. És bejártam a parányi vári kertet, melynek ma mohával szőtt kőpadján, a tűnő idők egymásrafordulásában olyan sok Bebek és Andrássy-lány ábrándozott. Meghágtam az itt-ott már erősen omladozó ősi falakai, bástyákat, tornyokat és mindenütt, mindenben láttam, éreztem' a Mulan— 284 — 10