Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Budatintól Likaváig

csaknem teljesen elhamvasztotta. Ám a sors könyvében nem

1 az volt miegírva, hogy Árva is a sok-sok felvidéki vár szomorú végére jusson és csak széteső romfalaiban láthassa a késői nemzedék; egy 'nagy, nemes, a multak emlékeiért rajongó, anyagi áldozatoktól vissza nem; riadó embert állított a birtok élére, hogy azt romjaiból főnix madárként keltse új életre. Ez a férfiú Zichy Ferenc gróf volt, ki a; b i rto'ki jövedelmének jelentékeny részét fordította a vár újraépítésére. Ezt a munkát folytatták utódai, Erdődy Józsjef és ifj. Zichy Ferenc grófok, úgy, hogy mikor az 1852. év nyarán az ifjú I. Ferenc József n e-t jévjel, Erzsébettel, körutazást tett az országban s meg átogatta többek' közt Árvát is, azt már újra régi szépségében láthatta. Az árvái v)ár ajísó címertermében, a márványbélletü ajtó fölött, ezt a találó felírást olvashatja a vándor: »Szép a nagy ősök emlékére visszatekinteni, de tettekkel dicsőíteni azok emlékét, dicsőbb hivatás!«... Valóban úgy igaz! Példa erre a csaknem ezeréves múltra visszatekintő és romjaiból új életre támasztott árvái vár. ^ Árva várától délkeletre tartunk. Nekivágunk a P rósz é ki mészkőzónának. A mészégetők keskeny ösvényein fúrjuk magunkat hof a hegyszakacékok, hol az erdőrengetegek közé. A zúgó patakok sűrű egymásutánban szeldélik a vadont. Itt mély, 'körkörös döböröket vájnak a mészfalba. Ott hatalmas ugrásokkal 'kerülik ki a gömbölyűre koptatott sziklákat. Másutt zuhogva, forrva, sivítva, búgva bújnak a kövek alá, valami rejtett barlang szomjas torkába, hogy pár száz méterrel alább ismét fölszinre bukkanjanak és folytassák végtelennek tetsző rohanásukat. Hielyenkint kitágul a völgy, hogy a fehéren izzó sziklák' keretében a legszebb tájképékkel jutalmazzák a vándort, ki szinte elbűvölten áll meg egy-egy fordulónál, hogy megcsodálja a színek tobzódását. A Sziví kúpja a'att, Liptó határán járunk. Keskeny sziklabordán vezet tova az ösvény Egyfelől toronymagas mészfal, másfelől görgőköves szakadék ki sér. Az ösvény kigyószerűen kanyarog s a mészflóral, gazdag virágdíszével szegett. A kilátást elfogják' a felnövekedett fenyők sudára

:. Nem tudjuk', hogy hol járunk, csak

1 azt érezzük, hogy egyre magasabbra kapaszkodunk. A v rágok eltűnnek. A szemfárasztó magasságú fenyők eltörpülnek. A szikla lesz úrrá mind'enütt és százféle változatban csillogtatja hófehér, rózsaszín, kékesszürke színt váltó tarajait. A tarajok lassan óriási tornyokká nőinek. Lábaik alatt, az omló görgeteg közt törtető ember meg szégyen ültén érzi törpeségét. Elfogípdva tekint szét a mindinkább táguló láthatáron és nem tudja, mit csodáljon jobban: a felhőket hasogató mészkúpokat, a kékeshamvas szőnyegnek látszó erdőövet, a kilométerek távlatából elő-előtünedéző fehér pontocskákat, vagy a ködruhábá öltözött hegyek közül ki-kicsillanó vízszalagokat, amint egy óriási tengerbe, a föld're boruló ég kékjébe látszatnak belefutni. Csodamesszeségből a Vág völgyének rejtelmes körvona'ai tárulnak elénk. — 269 — 10