Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Budatintól Likaváig

-dence fenekén, hanem annak alacsonyabb, erdőtől elhódított oldalaira kapaszkodva, dús kalásztenger hullámzik, pázsitos rétek díszlenek és hosszú, meleg nyarakon beérik még a cseresznye is. ; Ennek a kis paradicsomnak a közepén, a Hradék tövében fekszik

1 Nagyfalu (Velka-Vesz) valamikor Árvamegye székvárosa és egyik íegrégibb telepe. Története Kun-László idejéig nyúlik vissza. 1272t*en ugyanis Hotimérnek, a Reviczky-csaláad ősének, két ekényi föleiét itt adományozott a király, s 1683-ig a csekélyszámú árvái nemesség itt tartotta közgyűléseit. Minthogy ebben az évben a helységet a Bécs ostromától visszatérő Szobieszky lengyel király litván hadai kirabolták és fölperzselték, a Nagyfalutól keletre, ugyancsak az Árva vizie mellett fekvő Ajlsó'ku'bin lett a megye székhelye. Amint Árva /egyik legkisebb megyéje volt az országnak, úgyi székhelye is egyike a legkisebb városoknak. De amilyen kicsiny, olyan élénk. Úgyszólván a megye szívedbbbanása. Minden kulturális és államigazgatási irányító szerv központja. Hogy a megye északi községeitől messze esett, nem sok zavart okozott, mert a inámesztói, trsztenai, dluhai-járások hivatalai elintézték az itteni fokos'ság apró-cseprő dolgait, Kubinban pedig

1, a főhívatalok székhelyén, nem sok keresni valója volt a babjagurai vagy prószéki havasok közt élő népiek. A Kubintól északnak haladó vándor, az Árva összeszűkült völgyében folytatja tovább az utat, mely Knyazsáig a balparton kiséri a folyót, átszeli a medzibronyi nagy kanyart és a Magura mészpa'ás bércei alatt, sziklába vájba húzóoik Árvaváralja felé. Á hamvaskék fenyvesek hellyel-hellyel lehúzódnak az út széléig, majd' egy üde, dús harmattól finom muszlin fátyollal íeterítettnek látszó rétnek adnak helyet. Az utas mindén perében szeretne megállani, hogy gyönyörrel szemléljen egy-egy szemei előtt kibomló völgyrészietet, mikor a siUro'kai magaslatra érve, akarva-nem akarva, meg

i kell állania, mert gyermekkori elképzeléseinek tündérvárát látja a Magura sötéten kéklő falára rajzolódni. Az áj r va i várat. A toll gyenge leírni a látvány nagyszerűségét. Istenáldbtta tehe'ségü költőnek, vagy festőnek kellene annak lennie, ki képes volna fölkelteni azokat az érzéseket, elképzeléseket, melyek itt valósággal megrohamozzák az embert. Hiszen így sem tudja, mire irányítsa a figyelmét. A fenyvesek királyian kimagasló sudarait, ernyősen szétnyitott hamvas karjait nézze-e, amint a kékeszöld színek elképzelhetetlenül finom árnyalataival bekeretezik a tájat; a rájuk boruló ég szokatlanul mély kékjét bámulja-e, melynek sziporkázni látszó selyme csak a lilásan csipkésedő hegyek érintkezésénél halványodik el; vagy mindé" más söépséget figyelmen kívül hagyva, egyedül a középtérben tornyo-v suló hegyre s az ezt megülő várra irányítsa tekintetét? Ha a mesék kacsalábon forgó tündérvárához kellene illusztrációt keresni, nem találnánk hozzál foghatóbbat. Ha a késői nemzedék előtt Óhajtanok megjeleníteni, milyenek voltak hajdanán a középkor legiendás hírű lovagvárai, ezt kellene mintának vennünk. Ha festők voltnánk s a Kárpátok egy-egy típusosán imegkapó részletét óhajtanok! váisznunkon megrögzíteni, amelyen ott legyen annak mindíen jelleg-zetessége: fenyvese, várhegye, távoli hegylánca, csodálatos perspek— 261 — 10