Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
Budatintól Likaváig
tivája, levegője, sz indusán csillogó zománca, itt kellene fölállítanunk: az állványt és keresnünk ki a leheletfinom színektől a legerőteljesebb koloritig dúskáló színeit a palettának. Maga a vár, időbarna falaival, piros tetőzetével, tornyaival, körbástyáival, (ezerszemű ablakaival, ma a Zichiek áldozatkészségébőí r csákmem teljes épségben és szépségben áll a szemlélő előtt. Innen, a távolból nézve, kis város benyomását kelti, amint többszörös szintben üli a többitől mély völggyel elválasztott hegyet. Közelebb férkőzve hozzá, mindegyik oldaláról más-más alakban mutatkozik. Dél felől, pár száz méternyire az Árva hídjátóf, ha nézzük, tömör, |ö;s'szjezísúfolt, egymás hegyébe épített faítömegneli látszik, miely ebben a beállításban éppen ezért imponáló. Képünk? előterében az Árva zöldes vize rohan. Középterében ősi hársakból, magasra nyurgult fenyőkből álló növénykószoru. Ebből emelkedik ki a hatalmas félkörös bástya, mögötte a várkápolna, a középvár épülettömege s a 111 méter magas, hosszan elnyúló mészkőszírt tetején a fellegvár, Imely innen, a távolból, vagy mondjuk' a mélységből, rnegjközjelíthetőleg sem tűnik föl olyan rendkívülinek, mint amilyen a valóságban. Délnyugatról nézve, egész oldalával fordul felénk. Itt figyelhet-^ jük meg építési modorát. A több öl vastag bástyafia lakból kiemelkedő' épületszárnyakat. Tornyokat, kiugró zárt erkélyeket. Az egymást tettejező emeleteket, koronázva a fellegvár szédítően 'magas négyszögű és hengeres tornyaival. De legmegkapóbb a vár észak felől. Ha megállunk itt az Árva partján, melynek habosan rohanó vize talán évszázezrek óta ostro-molja, mardossa, porlasztja az útjába állott mészkőszirt alját, a völgyből meredeken felnyúló hegy ormán a maga döbbenetes nagyszerűségében mered az égnek' a vár egyik tornya, mely úgy áll ott az! évezredek viharaitól csupaszra mart mészkőszírt hegyén, mintha mindlen pillanatban a mélységben rohanó vízbe akarna omlani. A várat nézve, az ember az első pillanatokban nem tudja, minetf az érzése erősebb benne: az irtózaté-e, vagy a csodálaté? Az irtózaté annak elgondolására, hogy az a levegőben függőnek, ingatag alapúnak látszó behemót-torony nem bírván tovább ellenállni az északi viharok ráfekvő erejénék], ott, a szemeláttára fog összeomlani; vagy a csodálaté az építők iránt, kik a maguk korában, mindjen technikai felkészültség híján, egyedül a nyers emberi erőre támaszkodva emelték a szédítő magasságba és megközelíthetetlenségbe tornyosuló falakat. Már az első áttekintésnél is szembeötlő, hogy a vár nem egy nemzedék műve. Először valószínűleg a legfelső részét építették. Még ptedig az északi oldalon álló hengeres donzsont s a hozzá ragasztott 2—3 öl vastag falu-, a hegy szirtgerincén elnyúló fellegvárat. Egy másik építési korszakban, talán századok múlva, ezt bővítették ki a középvár részben sziklába vésett, terjedelmesebb, más építésí mo j dort feltüntető épületeivel, bástyáival, védÓárkaival, vízfogó ciszternájával, csapós szerkezetű kapujával. És úgy látszik, ismét hosszabb időnek kellett eltelnie, míg fölépült az alsóvár teremlabirintusa, mert tennék minden része már birtokosainak fejlettebb Ízléséről, nagyobb^ kényelemszeretetéről, kifejlettebb építési technikájáról tesz bizonysá— 262 — 10
