Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Budatintól Likaváig

emléke. Szinte önkételenül lépünk a terem íves ablakához, hogy kitekintsünk a messzeségbe és a természet szépsége elűzzje a kínos emlékeket. Távcsőnk kerek lapján a zsolnai-lapály kedves, napsugaras kép© tűnik elénk. Előtérben a tutajokkal rakott Vág. A parton apró, lombalá bújó falvacskák sora. Messze ,a lapály túlsó szélén, a zsolnai és budatini hegyek lánca, amint tartani látszanak a sárgáslila ruhába öltözött eget. A folyó jobbpartján sok százados templom tornya villan ki a lombok alól. Körülötte apró, szalmafödeles házikók sorakoznak. Teplicska.; Templomában alussza hosszú, végnélküli álmát Sztrecsén hajdani úrnője: Bosnyák Zsófia. Kedves, megható költemények, csodákkal tarkított regék hősét látjuk abban a képben, mely századok óta függ a templom mellé épített 'kápolnában elhelyezett nyitott koporsó fölött. Az örökalvó' Bosnyák '.Tamás füleki kapitány leánya, Wesselényi Ferenc nádor első fielesége. Családi élete 'boldogtalan. A sztrecséni várban remeteéletet él. Egyedüli öröme, ha jót tehet. Ura elhanyagolja. Családja elfelejti. De a környék népe szentként tiszteli. Mikor pedig őt is elragadja a feketehalál, egy álló évig gyászol érte és áldó imákba foglalja inevét. .És az áldó imák nem lettek puszta hanggá. Az életében csodákat tevő nővel csodát tett maga a természet is, mert a teplicskai templom oldalkápolnájában kiállított koporsóban elporladhatatlanul pihen a teste. i A koporsóban nyugvó arca a fölötte függő egykori képhez még ma is hasonlít. Ravataldeszkáján az Énekek énekéből találó felirat hirdeti: »Nigra sum, sed formosa!« valóban igaz: feketés, de változatlan. Háromszáz éve már, hogy ráborult a sír sötét éjszakája, de ez az idő nyomtalanul múlt lel fölötte. Háromszáz év mindent megemésztő hatalma ő rajta nem diadalmaskodött. Teste ép. Félig fölemelt szempillái alól a még mindig ép szemszivárvány opálos fénye világlik elő. Halotti köntösét csaknem minden éVben lemállasztja róla a testéből kiáradó nedvesség. Selyem, tafota, porrá válik, csak ő maga nem, épp úgy, 'milnt a krasznahorkai várban nyugvó másik nagy halotté: Serédy Zsófiáé. Újra öltöztetik. Ki tudja, hányadik köntösét viseli már? öt-hat nemzedék porlott el azóta, amióta rideg koporsóba szállott. Szerettei pora régen szétszóródott, régen földdé vá~ lott s ő még 'mindig virraszt. A Sztrecséni-szoros másik vára Óvár. Rideg, hideg, lelketderrnesztő magányban, csupasz kőkúpon roskadozik. Ha alant nem zúgna a Vág, fölötte nem sikongana a vércse, hafotti némaság venné körül. Mikor f ölkúszúnk lélegzetfojtó magasságába és bejárjuk rozoga falait, öles kövekből rakott őrtornyait, mikor kibámulunk a messziről fekete pontoknak látszó kerettelen ablakokon, úgy érezzük, mintha börtönben volnánk. Körösikörül ezer métert meghaladó hegyek. Itt a Mincsol, amott a Fátra-Kriván és a rejtelmesen zúgó fenyvesektől takart Ladönhora. Szinte inem tudja az ember elképzelni, hogy építőit mi vezette, mikor ide fészkeltek, a mindén lakóhelytől elzárt tájra és ma is félő érzés1 sel lépdel el falai íalatt, ha eszébe jutnak azok a bús regék, melyekét — 254 — 10