Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Trncséntől Nagybitsségig

a háromszáz métert meghaladó hegykúpot, mint a Thurzók, Forgáchok, Hlyésházyak korában. Százszemű ablakai, csikorgó ércvitorlái, mész-* sziről csillognak a napsütésben. Míg a kép áll emlékezetünk előte^ rében, egy pillanatra visszafordítjuk az Idők kerekét és magunk elővarázsoljuk: milyen volt itt az éfet egykor? Ugy véljük, mintha a várban és vár körül megelevenednék az} élet. Katonák, szolgák százai sürögnek a falak között, melyek lőréseiből hatalmas zarbuzánok érccsővei villannak elő. Az őrtornyokban búg a kürt. A Várkapuban csattog a szó. Csikorognak a hidak láncai s kevély dinaszták lópatkóitól szikrát vet a várba vezető kövecses út. Aztán úgy véljük, mintha ellenség venné körül. Bömbölnek azi falak alatt. Ám a bástyákon megtörik mindén erő: hiába ömlik paágyúk. üvöltenek a torkok. Támadó ezrek tarka tömege forrong a. takokban a vér. Hiába halnak százan száz halált. Kevélyen, büszkén, állnak a falak. A kapuk csak jóbárátnak nyílnák meg, ostromló hadseregnek nem, soha! Egy szemrebbenés elűzi a varázsképet. Amint újra oeletekintünk a távcsőbe, feltűnik' a mai Trencsén képe. Egy ősi romváros pusztulásában is büszke sziluettje rajzolódik a rétegfelhős égre. A hegytetőn az elmúlás. A völgybén a paloták sora. Fönn, a mohos kövek romhalmazaiból is kisugárzik a régi dicsőség fénye. Lenn, a paloták homlokán, a gyászos jelen miatt ott gunnyaszt a sötét ború. Ez^ úttal hagyjuk a borút és nézzük, a régi dicsőség fényét. Trencsén vára a VIII—X. században erős morva—szláv telep. A táj ura a morva-szláv törzseket egyesítő Szvatopl.uk, ki területe biztosítására több

1 várat építetett a tájon, köztük: Bánt, Beckót, Hricsót, Lédnicet, Bittsét, Oroszlánkőt, melyek mindannyian a X. században előtörő honfoglaló magyarság kezébe kerültek, így történetük voltaképen ezzel az idővel kezdődik. Az államalkotó Szent István, a vidék leghatalmasabb vára, Trencsén körűi alakította meg a történeíem folyamán híressé lett várispánságot, mely mint Comitatus Trincin, az egész Árpádkor idején, leggyakrabban említett ispánsága az északnyugoti végeknek. A Trencsénben székelő várispánok közül elsőnek a XII. század közepén élt A lag i Jánost, II. Géza király volt főasztalnok mesterét (ismerjük, kit 1159-ben mint a trencséni vár parancsnokát említenek azŕ oklevelek. Aztán egy század tűnik a végtelenbe. A legközelebbi foly-* tatólagos adat ugyanis a tatárjárás idejéből merül föl. Ekkor Bogomér Lőrinc a vár ispánja. Ugyanaz, ki a Vág völgyéiben csatangoló tatárhordák elől menekülő népnek várában menhelyet ad és a vihar elmultával IV. Bélának segitő jobbkeze az ország újjáépítésében. A trencséni várispánok közül 1272-ben találkozunk először a vár, sőt az egész vidék későbbi életére súlyosan ránehezedő Csákok nevévef. A Csákok nemzetsége egyik legősibb hajtása a honfoglaló magyarságnak, kik már az élső Árpádok korában nagy szerepet vittek lazí ország történetében, Egyikük Csák István, V. István korában akkorf tölti be a várispáni tisztet, mikor Ottokár cseh király állandó támadásai miatt, Trencsén-, Pozsony és Nyitra vármegye földje valóságos hadiszíntér. István comes ugyan segít kiverni Ottokárt az országból, de menten rá is teszi kezét a várbirtokra, mely ettől kezdve ember-' öltőkön át Csák fészek. — 228 — 10