Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Építészeti és képzőművészeti emlékek

•ötvösök is szigorúan megállapított árak mellett dolgoztak és bizony súlyosan megbüntették azokat, akik a limitáció tételeitől eltértek. , * Föntebb említettük, hogy a Felvidék ötvösművészeti kincsekben ennak ellenére is igen gazdag, hogy az 1526. évi országgyűlés határozata értelmében az egyházaknak legértékesebb műkincseiket hacfi célokra a kincstárnak be kellett szolgáltatnia, hol is azokat összetörték, beolvasztották és pénzt vertek belőlük. Igy, hogy idévonatkoizólag csak egy esetet említsünk, csupán Kassáról, a Szt. Erzsébet iszékesegyház kincstárából 130-, a domokosok templomából 35-, a Szt. Miklós templomból pedig 40 szepesi márka súlyú (egy szepesi márka 211 gr.) arany és ezüst edényt vittek el a királyi biztosok s minthogy! ez a kincsharácsolás még többször is megismétlődött, elképzelhetjük, milyen tömérdek művészi értékűn^ ment így pótolhatatlanul tönkre. Az egyházi szerelvények között kétségtelenül a kelyhek vannak túlsúlyban. Ezek a csúcsíves korban vagy filigrán, vagy sodronyzo mán cos ornamentikával díszítettek. A filigrán technika jellemzője a virágornamentika, mely az edényen a darabokra szeldélt egíyenes és görbe vonalú szálacskákból s ezek találkozási pontjain ráqsSzerűleg fedett gömböcskék bizonyos rendszer szerinti alkalmazásában, ízléses elhelyezésében áll. A keleti eredetű filigrán díszítésből fejlődött sodronyzománcnál, a mester az ötvösmunkára finom arany, vagy ezüstsodronyból forrasztotta a növényi elemekből álló díszítés kontúrjait, melyeket aztán színes zománccal töltött ki. E zománcszínek alkalmazásában a mester olyan szigorúan megszabott szabály szerint járt el, hogy már magából az uralkodó zománcszínekből is meg lehetett állapítani az ötvösmű korát. Igy a XV. századbeli ötvösműveken a vörös, fehér, zöld, kék, viola, barna és fekete, vagyis a meleg színskála uralkodik, míg a 'XVI. századbelieken a vörös, fekete és barna színek hiányzanak s helyükbe a sárga szín íép előtérbe, mellyel aztán a mű úgynevezett hiideg színskálájúvá válik. E szabályt tekintve például könnyű volt megállapítani, hogy a lőcsei Szt. Jakab templom legértékesebb sodronyzománcos kelyhe a XV. században-, míg a poprádi, szepeshelyi, a XVI. században készült. A sodronyzománc-technika Felvidékünkön a XV. század elején tűnik föl s ennek legrégibb ejmléke a nyitra i evangeliarum, továbbá a t r ein c s én i kehely. A XV—XVI. századból nagyértékű sodronyzománcos kelyheink vannak Pozsonyban a ferencrendiek templomában, Trencsénben, Somorján, Nyitrán, B a r s - S z e n t k e r e s z t e n, Besztercebányán, Cserépfalun, Kassán, Poprádon, Lőcsén, Szepeshelyen, Fe lkán, S ze p e s - S z o 'm ba t on, Strázsán és Garamszent b e n e d e k e n. Ugyanezen korú filigrános kelyheket találunk Zólyomban, Epe rIjiesen, B árt f á n, Pozsonyban, S zle p e s v á r a I j á n, 'Poprá-i d o n, S z e p e s - S z o m b a t o n, S z e p e s - B é I á n, H e d r i n, N y i trlán, Kassán, Érsekujvárott, S z e n ď r ő n, Strázsán, S z i n y niy e I i p ó c o n. Hogy a magyar királyi udvarnak már a legkorábbi időben is vol-*