Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Építészeti és képzőművészeti emlékek

-faber, 1615-ben Johann Goltsmyt. Lőcsén: 1554-ben Heinrich G., 1575-ben Sébastian G., 1587ben Melchior G., 1600-ban Christopf Poliak Goldschmidt. 1394-től 1400-ig, a kassai levéltárban őrzött okmányok 14 ötvösmester nevét említik. Köztük 3 goíisloerét, (goldschlagier, aranyverő) és 2 monser-ét (monetarius, pénzverő). A XVI. században ismert ötvösök Kassán: Szegedi István, Szécsényi Boldizsár, Becskereki Ferenc, Kolozsvári Forintverő Isván, Ujfalusi Mátyás, Körösi Nemes János, Bárdi István, Egri Mátyás, ötvös Sámuel, Kiss Lőrinc (Laurentius Aurifaber.). Csupa magyar s bizonyára magyar nemzetiségű ötvös neve, mely körülmény miegdonti azt a főleg osztrák műtörténészek által hirdetett nézetet, hogy az elmúlt századok kézművesei kizárólag német-osztrákok közül kerültek ki. A XVII. század végén és a XVIII. század folyamain, a Felvidéken is egyre nagyobb arányokat öltött a városok anyagi romlása, polgárságának elszegényedése. E'z volt a főoka annak, hogy lassankint megszűnt az a régebben szerte divatozó szokás, hogy az egyes városok a királynak, királyi főembereknek, városvezetőknek, hadvezéreknek, díszes ötvösm'unkáikat (kardokat, bilikomok(at, menteláíncokat, süvegforgókat stb.) készíttessenek. Igy erősen megcsappant a ťnurika, ami viszont szinte katasztrofális rombolást végzett a kenye^ rüket vesztett ötvösök között. Ezzel szemben milyen más volt az élet a XV—XVI. században,, mikor egy-másik ötvös nagy gazdagságra és ezzel arányban nagy tekintélyre tett szert! Igy például olvassuk, h|ogy Michael Aurifaber de Jazó, kassai ötvös, az 1473—1503 évek között több ízben volt városi Szenátor, sőt 1494-ben konzul. Ugyanígy Laurentius Aurifaber is, ki Kassa városában 17 évig volt konzul, 14 éven át judex (bíró) és é várost a pozsonyi országgyűlésen több ízben képviselte. Igen érdékesek az e korból fenn maradit s az egyes munkaágakban dolgozók bélső, egyesületi életére vonatkozó céhszabályok. So'kf mindenen kívül ezekből megtudjuk azt is, hogy az ötvösműveket csak akkor lehetett forgalomba hozni, ha azokat a készítő ötvös nevének kezdőbetűivel, vagy más bejelentett mesterjegyéviel ellátva, a Gépmesternek bemutatta és az úgy a kivitel, mint a felhasznált anyagi szempontjából kifogástalannak találta. Ebben az esetben a céhmester a bemutatott tárgyra ráütötte a céh pecsétjét, mely az egyes városok szerint más-más volt, (Pl. Kassáé egy szál liliom) hja azonban a készítmény kifogás aíá esett, azt a céhmester társai előtt összetörte. Csalás azonban így is fordult elő. A kassai ötvöscég

1 történetében olvassuk például, hogy 1612-ben egy Sprincinger Dániel nevű ötvosmester hamis céhbélyegzőt gyártott és ezzel megjelölt hitvány ezüstből készítette tárgyait. Tette kitudódván, a városi tanács »elrettentésül jobb kezének levágására ítélte, de az Ítéletet bötsüíetes polgárok közbenjárására és könyörgésére, no meg az nyomorultnak Isten és Mindén Szentek nevében tett esődéseire, és különösen öt apró neveletlen gyermekére való tekintettel 50 forint pénzbírságra« változtatta és a delikvenst a becsületes ötvöscégből mindenkorra kizárta. Érdekes végül megemlíteni, hogy — mint más mesterek — az — 194 — 10