Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Építészeti és képzőművészeti emlékek

kutatások eredményei igazolják, hogy már az Árpádok korában szerte dívott a templomok kifestési szokása, még pedig nemcsak a nagyobb székesegyházaké, hanem a feg elrejtette b b hefyekien 'évő parányi templomoké is, sőt az esetek legtöbbjében, a vastag mészréteg lefejtése után, éppen ez utóbbiakból kerültek ki legértékesebb és legrégibb festészeti emlékeink, E képek természetesen primitívek. Leginkább bizánci mintájú alakjai a Krisztust, Máriát, a lelkeket mérlegelő Mihály 'arkangyalt, a Sárkányölő Szt. Györgyöt, a Szt. Lász'ó legendi!: s a szentek seregéi: ábrázolják. Képei kivétel nélkül elrajzoltak, bizonyos forgalomban le>vő ősmintákat szolgailag utánozók. Bennük a festő egyénisége, intenciója nem érvényesül. Színezésük egyhangú s azokban bizonyos színek egyes vidékek szerint dominálnak. Igy a Felvidék déli és keleti részében a vörösbarna-, Sárosban-, Szepesben a zöld árnyalatú képek' az uralkodók. • Kivitelüket tekintve úgynevezett al-secco és al-fresco modorban készültek. Ezek közül az aí-seccok a régebbiek. Ezeknek a -XI—XIV. században dívó képeknek a lényege abban állt, hogy a mester a 'már teljesen száraz vakolatra az egyiptomi, asszir, ógörög', bizánci szokás szerint rakta föl tompa színeit, míg az al-fresco festés szilárd vakolatú, legfelső részében finom szemcséjű, salétrommentes homokból és mészből készült vékony rétegre történt, melyek még' nedves áľapotban levő falmezőjére festették a képeket. Ez a festési mód kétségtelenül nehezebb és nagyobb gyakorlatot kivánó volt, mint az előbbi, mert ha a réteg munkaközben megszáradt, azt el kellett távolítani és hlelyettte új réteget rakni. Festékül csakis ásványi festékeket Használhattak, mivel a szerves festékanyagot a vakolatban levő mész hamar elpusztította. A festő éppen 'ezért a színek összeválogatásában kötve 'volt; Finom, átmeneti árnyalatokat nem alkalmazhatott, rész'et kimunkálásokat nem végezhetett s fő'eg nem javíthatott. Ha ennek szüksége valami okból mégis előállott, az illető képrészt a falról le kellett vakarni és újra alapozni. Ez a festési mód

1 magyarázza régi falíelstményeipk részlet és színszegény kivitelét. Felvidékünk legrégibb falfestészeti emlékei a XI. századból valók. E tekintetben a hevesmegyei Debrőn épült saári-monostor altemplomának al-secco festménynyomai szolgálnak mintául. A valószínűleg! még Szt. István korában épült és sírboltnak hásznált altemplom ma' szürkére kopott falain foltokban látszanak ezek a festmények, melyek valaha nemcsak a falmezőket, hanem a mennyezetet tartó pilléreket és vállköveket is elborították. A maradványokból kitetszőleg a Krisztust •és prófétákat ábrázoló képei, bizánci stílusúak voltak. Legjobban kitűnik ez két, viszonylag legépebb részletéből, mely Káint és Ábelt antik szabású viseletben ábrázolja. A Szepességben fekvő Haraszt község kisded temploma XIII. századbeli al-secco falkép maradványait őrzi. De ugyanebből az időből valók, a Sigray János comes által 1272-ben alapított, ma minden forgalomtól távoleső, hegyek köze zárt Zsegra fa'u plebánia-templomának bizánci 'rmodóru képei is, illetve ezekből azok a részletek, melyek a templom XVII. századbeli restaurálása alkalmával, a mészréteg alatt maradtak s csak napjainkban kerültek napfényre. — 185 — 10