Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Építészeti és képzőművészeti emlékek

A faragóművészet keretébe számítjuk a régi, egyszerű, ráccsali ellátott falfülkék helyett különösen a csúcsíves ízlés korában divatba jött siz e n t s é g h á z a k a t, melyek karcsú, olykor a templom mennyezetéig felszökő, toronyszerű építményei, a csúcsíves-kor páratlanul szép emlékeiként maradtak az utÓKorra. E szentségházak közül csodálatos szépségükkel még külföldi viszonylatban is efső helyen állanak a biártfai Sz. Egyed-, a kassai Szt. Erzsébet- s a pozsonyi Szt. Márton templom szentségh;ázai. Mellettük említésre méltók még Gölnicbánya, Lőcse, Kisszebén, Görgő, Besztercebánya, Óbánya, Rozsnyó ilynemű alkotásai. A barokk-korszaknak viszonylag kevés szobrászati emléke van a Felvidéken, i ha csak a templomok szobrain kívül műalkotásoknak nem' tekintjük, a főúri parkokban elhelyezett leginkább mithologiai vonatkozású szobrokat, melyek elég szép számmal vannak és azokat a fogadalmi emlékműveket, melyeket a ragályok szerencsés elmultának emlékére egyes városok vagy magánosok emeltettek'. Ilyenek például a kassai, pozsonyi, vágbésztercei s z e n t h á r o m s á g - s z o b r o k. A barokk-korából valóban művészi alkotást csak kettőt nevezhetünk. Mindkettő Pozsonyban van és mindkettő mestere a bécsi származású Donner Rafael. Az egyik műemlék Szt. Márton híres lovasszobra. A másik Eszterházy Imre hercegprímás imazsámolyra térdélő s a leghíresebb olasz művészek remekeivel is vetekedő karrarai márványszobra a székesegyházban. Az újabbkor i szoborművek közül a csehek' vandáiizmusának esett áldozatul Fadrusz János karrarai márványból faragott remekműve, a pozsonyi Mária Terézia-szobor, melyet kalapáccsal törtek darabokra; a kassai és branyiszkói 48-as szobormű; a Magyarország' ezeréves fennállásának emlékét hirdető dévényi, z o b

1 o r i, v e r e ck e i oszlopok' s a Kárpátok íegmagasabb ormán, a Ferenc József csúcson felállított emlékmű. * Nem zárhatjuk le ezt a fejezetet anélkül, hogy a felvidéki k'pfejragó művészet érdekes, műr és történelmi szempontból fontos alakosdomborműves, címeres si í r t á b Iáiról, t u m b á i r ó I, e p i t á f i u m a iról meg ne emlékezzünk. Ezek faragása főleg a XIV—

XVI. században, a templomi temetkezés szokásával terjedt el. A síremlékek kezdetben egyszerű, márványba, vagy homokkőbe vésett, gótbetűjű, minusculás vagy maiusculás felírású kőlapok, melyeket a templom falába, vagy padlójába illesztettek. A XV. századtól kezdve szokásba jött az alakos, címeres síremlékek használata is, mikor a kőfaragó mester az elhunytat aszerint, hogy egyházi, vagy világi személy volt-e a meghalt egyén, papi ornátusban, vagy páncélba, vértbe öltözötten, karddal, buzogánnyal, zászlós kopjával, családi címerével s az életbén elkövetett vitézi tettei szimbólumaként oroszlánra, a nőket pedig

1 a hűség jeléül kutyára állítva ábrázolták. Legrégibb olvasható felírású sírköveink a kassai dóm restaurálása alkalmával kerültek napfényre. A XIV. századbe'i kövek között kévés a felírásos. Ez utóbbiak lapjait teljes egészükben a címervésetek foglalják el. Legrégibb felírásos sírkövünk a hajdani F e Ts ő-G agy bencés— 176 — 10