Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Felvidék geológiájának alapvonalai

viszik a főszerepet. Mocsaraiban é!ő-pusztuló, rendkívül qazdag flórája jelentékeny széntelepek kifejlődését segítette elő. A fekete-jurában a ma égbenyúló Kárpátok láncának méq semmi nyoma. Helyükön mély tenger zajlott, melyből évmilliókon keresztül a fenékre rakódott iszap, vastag kőzetrétegek alakjában helyezkedett el. A Felvidéken Pozsonytól—Máramarosmegye keleti részéig, a mai Kárpátok övében mindenütt ki lehet mutatni a jura lerakódásokat. A Kis-Kárpátoktól a Sárosi-Maguráig, ezekből áll a mintegy 5000 kisebb-nagyobb szirt és szirtrom, melyek tájképi szempontból, Iegfestőibb részei a Kárpátoknak. Különálló csoportjai Nyitránál, Lipótvárnál, Tre n csennél, a Túróc folyó völgyében, a Magas Tátrában, a Bük'k-hegység jelentékeny részében, végül Máramarosban Terebes és Fehérpatak környékén találhatók. A f e hé r- j u r á ba n az eddigi sötétszínű kőzeteket a fehér mészkövek és dolomitok váltják. Ennek a szisztémának állatvilága még az előbbinél is gazdagabb. A kovavázas mészképző szivacsok olyan roppant tömegben lepik eí a tengerfeneket, hogy a vastag mészrétegek kizárólag ilyen szivacsok-termelte mészkőből állnak. Ugyanígy hatalmasodtak el a zátonyképző, hatsugarú korallok is, melyek gátakat építő tevékenysége bámulatos. A tüskebőrűeket a liaszból átszármazott pentacrinusok képviselik. A mofuszkák kiveszőben vannak. A rákfélék közül a Hosszúfarkúak ebben a szisztémában jelennek meg először, míg a halak közül leginkább a ganoideák és heringforma lepto'epis és thrissops válnak ki. A hüllők virágkorukat élik. A szertelen alakú példányok tömege a végtelen lagunákban egymást pusztítja. A tengeri krokodilusok szörnyalakjai a daco- és geosaurus. Az előző szisztéma jellemző állatainak az ichthyosaurusnak és plesiosaurusnak nyoma vesz. Helyükbe sárkányszerű !szörnyek, a levegőben cikázó, rendkívül ragadozó pterocfactylusok lépnek. Ezek a galamb, vagy gólyanagyságú, bőrszárnyú, hidegvérű gyík-, vagy krokodilus-féleségek voltak ugylátszik az átmeneti alakok a hüllők és madarak között. A szárazulatokat a dino-, plesio-, bronto-, stego- és atlantosaurusok 5—10 méter magas, 20—40 méter hosszú, 600—1000 métermázsa sulyu, gyomrukban 10—15 embert is befogadni képes óriásai lepik el. Ezek a gigantikus állatszörnyek azonban, fogaik' után itélve, nem ragadozók, hanem növényevők s naponkint legalább 10 métermázsa növényt kellett elfogyasztaniok, hogy testük erejét fönntarthassák. Hogy pedig ezek' az állatóriások nem a népek túlzott képzeletében, hanem' valóságban élő szervezetei voltak a kornak, azt kontinensünk és Amerika különböző muzeumaiban elhelyezett szinte döbbenetes arányú maradványaik igazolják. A mi juránkban ilyen állatóriás 'kövületeket ezideig még nem találtak, de valószínű, hogy egyes alakjai nálunk is éltek. Egyik legérdekesebb képviselője a szisztémának az archaeopterix nevü, tollal fedett, kapaszkodó'karmokkal s kávájában erős fogakkal 'bíró ősmadár, melynek egy remek példányát a berlini paleontoíogíai múzeum őrzi. Felvidékünkön a felső-jura Szepesmegye északi határszélén, a Dunajec völgyében, C so r s z t in körül, s a P i e n i n-h e g y e k b e n éri legszebb kifejlődését, hôľ a Dunajec folyó áttörésével keletkezett szorosban, 5—6 száz méter magas, bámulatosan nagyszerű sziklavi-