Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Ősrégészeti vonatkozások a Felvidéken

A számban, érőbbre megfogyatkozott germán törzsek, e végtelenül

1 megalázó béíkie pontok at tűrték és sorsukba belenyugodtak volna, ha közben az elbizakodott d'urva légiónárusok lépten-nyomon nem bántalmazzák őlkjet. A kvádok panasszal fordultak a császárhoz. Ám a! császár messze, az őket meg nem értő helytartók pedig egyre han-i tjosabbá váló panaszaikat figyelemre se méltatták. Erre a kvádok elhatározták, hogy családostói a sem m o n o k területére költöznek s már indulásra készen állottak', midőn Marcus Aurelius parancsából útjukat áliták, nehogy költözködésük újabb népmozgalmakat idézzen elő. De a császári intézkedés késői. Pannónia helytartói, a két Quin1 tilius, már nem tudják megakadályozni a markomaninok, hermundurok, szarmaták, kvádok újabb lázadását. Ezek ismételten átkelnek a Dunán, végigdúlják Pannónia északi részeit, megrongálják a Duna jobbpartján álló rómlai erődöket, Bregetiot fölperzselik s ezzel ismét százados, változó szerencsévél folyó harcot indítanak. Az erőmérkőzések Pannónia északi erődjei körül dúlnak a leghevesebben, mikoris a 286, 295, 320, 340 és 357. évben a Duna vonalán áttörő barbárok C r u m e r u m (Nyergesújfalu), Azalum (Almás), Br ige ti ó (Ószőny), Arrabona (Győr) és Ad Flexum (Magyar-Óvár) castrumait dúlják föl. I. Valentiniánus, (364—j/5.) hogy egyszersmindenkorra véget vessen a betöréseknek, a Duna balpartján több helyen erődöket emeltetett, majd, hogy ^megfélemlítse Őket, pannóniai helytartójával királyukat, Gabiniust megölette. Az időközben kissé keletre húzódó kvádok a szarmatákkal egyesülve, indították meg bosszúra törő támadásaikat a már szemmel láthatólag gyengülő római iga lerázására. A lázadás hírére Valentiniánus elhagyva Galliát, személyesen indult a barbárok leverésére. EIHatáríoízf)a, hogy most már uralma alá helyezi a Duna bálparti részeit is, hogy pedig erejüket meggyengítse, támadásának kettősj irányt szabott. Carnuntum felől Marobódüssal, Aquincum felől pedig' személyes vezetésével indította meg seregeit. De a barbárok mindenütt hátráltak. A római sasok a Kárpátok aljáig űzték őket, de döntő rnérkő|zésrte sehol sem került a sor. Közben beállott az ősz. A császár

1 kiadta a parancsot a visszavonulásra. Előbb Sabariábá (Szombathely)) majd Brigetio'ba vonult téli szállásra s itt fogadta a kvád

1 békeküldöttsiéget, melynek tagjai olyan kihívó formában követelték a határszéli! erődök lebontását, hogy az amúgy is ingerlékeny császárt fellobbanó haragjában 375. inov. 17.-én szélütés érte. Történetünk folyamán a kvádokkal és markomannokkal még csak néhányszor találkozunk. Theodosius (379—395.), az egységes római birodalom utolsó császárja alatt, keletről már megindultak a népvándorlás mindent elsöprő emberhullámai, hogy aztán mintegy négy századon keresztül tegyék mozgalmassá különösen Keleteurópa földjét. A tömegvándorlásnak mintegy élőhulláma a longobárdok megmoizdulásja a Morva felső folyásánál, miire a markomannok és kvádok keletfelé, a szarmata-jazigok közé szorulnak, hol lassan elveszítik önállóságukat és szinte észrevétíenül olvadnak azokkal egy néppé. Uglyanébben az időben az Északkeleti-Kárpátok vidékét thrák népek foglalják el, kiknek ana r t és ratíacens nevű törzsei, főleg a Felső-Tisza és mellékfolyóinak völgyeiben ütnek időleges tanyát. — 131 — 10