Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
Ősrégészeti vonatkozások a Felvidéken
kintetbeni fejlődését, az úgynevezett f o s s z i l-e m b e r létezése mellett tört lándzsát. Ugyanebben az időben Schmerling', Bucher de Perthes, a lüttichi és sommevölgyi ásatások, illetőleg ezek leletei alapján, megállapították a jégkorszaki ember létezését. Ez a megállapítás egy mind nagyobb arányokat öltő tudományos harcot váltott ki, melyben az; orthodoxia előharcosai, élükön Eíie dé Beaumonttal, mérték össze fegyvereiket a tudomány semmitől vissza nem rettenő képviselőive) A múlt század' közepén, a franciaföldi híres dordögnei barlangok-, a Düsseldorf közelében levő Neandervölgy,- a Moulin Quignon melletti abbeviUei-, az Olmó-melletti arnóvölgyi-, Angolországban a Somerset grófságban fölfedezett wookey-holei-, a délfranciaországi cíychy-i, a vézerparti cromagnoni-, Csehországban a seidovici-, továbbá az északspanyolországi Santander közelében feltárt Altamira-barlang jégkorszaki emlékei döntötték el végkép a századós harcot, mely az orthodoxia makacs s a legkézenfekvőbb érvek efőtt is vonakodó képviselőit teljes visszavonulásra kényszerítették. A fölsoro-t helyek mindegyikén, bolygatatlan homok, kavics, agyagrétegben, olykor vastag mészzsuqorék sértett en kérge a'att, találták meg az ősember maradványait; egyik-másik barlangban (Dordogne, Altamira, Alpera, Nicaux, La Madelaine, Castiblo) művészi faragványait, csontkarcait, festményeit és sziklarajzait, melyek semmi kétséget sem hagynak fenn atekintetben, hogy a geologiai negyedkor pleisztocénjében már nemcsak élt, de a kultúra viszonylag igen magas fokán állott az ember. Ezek a diiuviális rétegekben lelt ősemberi emlékek tierelték 1 a paleontológiával foglalkozó tudósok figyelmét e|gy még ősibb geologiai korszakra, a harmadkor p I i o c é n szisztémájára, mert elképzelni is lehetetlen, hogy már a harmadkor legfelső szakaszában ne élt volna ember a földön, mikor a rákövetkező jégkorban, a leletek tanusága szerint, sok-sok ezeréves fejlődést feltételező kultúrával rendelkezett. Hogy ennek a harmadkori embernek ezideig nem akadtak a nyomára, az természetesnek látszik, ha meggondoljuk,, hogy ez az állati sorból még alig kiemelkedett növényevő ős, a harmadkor trópusi éghajlatának dús flórájában még nem érezhette az erejét fokozó, táplá éxának megszerzését e'ősegítő eszközök készítésének szükségét, melyek maradványai az évtízezrek multán élt utódoknak figyelmeztető bizonyítékául szolgálhattak voIna f viszont csontjaik sem származhattak át napjainkra, mert az ekkor élt ős a maga állati egyszerűségében még nem temetkezett s így hullái az erdők mélyén, vagy a sjivatagok végtelenjében porlódtak el. Ezidőszerint tehát mindaz, amit a harmadkori ember létezéséről tudunk, nem egyéb, mint azton a tényen alapuló föltevés, hogy amíg a következő geologiai idő úgynevezett che I léén i szakaszában lelt első eszköz készítésének biztos tudatára emelkedett, életében feltétlenül igen hosszú időnek kellett eltelnie. Az emberi kultúra szempontjából a pliocént másként az e o I it o k korának is nevezhetjük. Ugyanis e kor embereinek maradványa«/ az eolitok (hajnaíkövek), melyek nem mások, mint határozott alak nélküli kisebb-nagyobb, dé emberi kézbe férő, fegyvernek használt kovadarabok, melyek szélén pattinttásból származó szilánknyomok észlelhetők. Minthogy e helyen nem térhetünk ki arra a széleskörű vitára, — 105 — .1
