Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Ősrégészeti vonatkozások a Felvidéken

ínye lassankint áta'akítja, hogy úgy 'mondjuk emberré formálja az őst, ki azonban még mindig primitiv a végtelenségig. Es szemeink előtt látjuk élni, nemesbülni, alkotni ezt a hordákba verődött állatembert. Látjuk szelleme ébredését. Az agyában parazsló tisteni szikra lángra lobbanását, s midőn [áttekintjük ma .gyermekdednek látszó, de a'apjábían nagy horderejű terveit, találmányait, megdöbbenve látjuk, hogy alkotása pillanataiban mint száguldanak felé a Végtelen Idők koronkint fel-fel-újuló viharai, melyek efsöprik mint a porszemet, betakarják porlepellel, földruhával és az elsimult rétegek fölé mint támasztanak

1 egy-egy újabb, tökéletesebb fajt, melylyek sorsa évezredek múlva ugyanaz lesz. i Ebből a misztikus korból leginkább a hegyvidékek barlangijai

1 őrzik az ősember nyomát: primitív eszközeit, csontmaradványait. Ha megbolygatjuk e barlangok ősi rétegeit, mint egy történetkönyv egymásra forduló lapjai tárják elénk a Multat. Minden egyes réteg tengernyi idó. Egy-egy elmúlt kuítúrvilág. Hatalmas állatcsontok. Durvábban, gondosabban megmunkált kövek. Egy hajdani é'et tűzhely-nyoma. És szétmál ó, pornak készülő emberrn'aradvá-nyok: kar,- lábcsontok, fogak, bordák, koponya roncsok. Sokan vannak, kik borzadva, irtózva fordulnak el egy-egy föltárt sír, vagy kulturréteg emlékeitől. Pedig indokolatlan ez az irtózat. Hiszen azokra a csontokra épített szervezet élő, gondolkodó remekmű volt egykor! Ember, kinek agyában isteni szikra hevült s akinek a szíve csak úgy tudott szeretni, gyűlölni, vad indulatában rombolni, mint a mai! '! A gondolkodó emberben éppen azért nem az irtózat érzései lesznek úrrá a Mult ősemlékeinek láttán, hanem az elmélkedésre késztetőé. Eszébe kell jutnia a Természet örök törvényének, mely olyan volt évmilliók előtt, mint amilyen lesz évmilliók után, midőn velünk együtt ennek a komák minden élője, mindén alkotása már szintén! olyan fesz, mint a most előkerülő embermaradványok; csonthomlokunkon már ott fog sötétleni az örök idők letörölhetetlen bélyegzője, hogy »volt«, a testünket alkotó parányok pedig a transformáció változást nem ismerő törvényénél fogva, fűben, fában, virágban, korhadó televényben, folyók vízcseppjeiben, levegő porában futják végnélküli pályájukat. * 0 A tudomány mai megállapítása szerint, a geologiai harmadkor pliocén szisztémájáig kell visszamennünk, hogy megtaláljuk az állatos nyomát. Az idevonatkozó kutatást hosszú ideig visszavetette a bibliai hagyományokhoz való merev ragaszkodás, az első emberpár teremtés-legendája, mígnem a XVIII. század elején Mercaíi olasz tudós szembehelyezkedve a bibliai oríhodoxiával, szabadabb tanokat kezdett hirdetni s röviddel utóbb, hogy Lamarck és Geoffroy St. Hilaire fölállították az összes élő szervezetekre egyaránt érvényes ,evoíucionálís fejlődés elvét, Lyell, a nagy angol geoiogus, 1832-ben megjelent hatalmas művében, ama hirearchikus törekvésekkei szembén, melyek mindent elkövettek arra ínézve, hogy a régi századok sötétségében tartsák az emberiséget s megakadályozzák a tudomány e te— 104 — .1