Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Ősrégészeti vonatkozások a Felvidéken

hervadásnak indul, majd elszáradva földre hull; ha emberi lát születni, fejlődni, munkálkodni, a hír, dicsőség magaslatára emelkedni, vagy állati sorba sülyedve, nyomorúságban tengődni, aztán -meg'-, halni;... ha csendes nyári éjszakákon, sziporkázó fényű csillagokat lát átfutni a firmamentumon s pár pillanatnyi ragyogás után ismét eltűnni a Mindenségbe: mindannyiszor keletkezésről és elmúlásról beszél. v -, Ám a természetbúvár tudja, hogy keletkezés és elmúlás nincs, hanem csak az öröktől fogva meglevő ősanyag átváltozása, merk az Élet és vele mindén földi és kozmikus jelenség, az ősanyag alakiának változásában, a láncolatosan egymást követő metamorfózisokban leli magyarázatát. Előző fejezetünkben, midőn megállottunk a földtörténet bölcsője előtt, fölemeltük az évmilliók porfátyolából egymásra rakódott rétegek leplét s beletekintettünk az őshajdankor csodás világába, bizonyára sajátságos érzés vett erőt leikeinken. Ugy éreztük, mintha a! multak fenséges légköre vett volna körül. Ugy rémlett, mintha évmilliók suhantak volna el mellettünk és az évmilliók mú'ásábain láttuk a Föld s vele a földi élet sokszor megérthetetlen alakulásait. Az agg Chronos évmilliókra fordította vissza az idők kerekért',hogy szemeink előtt elvonultassa varázsszerűen l-áprázatos, csodásan fenséges képeit. Láttuk a kozmikus ködöt. Az izzó magmagömböt. A, szerves élet születését és lembe r i ésszel föl nem mérhető időközökbéni az egymást követő geologiai korszakok elsuhanó képsorát. Ebben az ősember emlékének szánt fejezetben folytatni fogjuk

1 a képek fölidézését. Föl fogjuk bontani földünk legalsó kuiturrétegét, hogy kihámozzuk belőle a legprimitivecb emberi világot s ebből kiindulva, elkísérjük fejlődésének csodával határos útjain. Ez az út nemi kevésbbé lesz érdekes, mint a másik. Sőt talán nagyszerűbb, mert elénk varázsolja az emberelőd megjelenési és fejlődési folyamatát is. De az első pillanatok kiábrándítók lesznek. Szinte visszariadunk azí elénktáruló képtől, mert amint nézzük, szemeink előtt szétfoszlik al fátyol és a fátyolfosziányok mögött látjuk összeomlani azokat a zso-e dás legendákat, melyeket fajunk képzelt hajdani nagyságának és ne-J mességének elképzelésében építgetett az ember évezredeken át. Ime a valódi kép: Az őshajdankor derengő homálya iií a térségeken. Gailyrecscsenés, kőzörrenés nesze zavarja meg a csendet és ahogy széttáruíll a lombtakaró, egy állatszerű alak bontakozik ki a sejtelmekkel teli köd

IJ bői. Meztelen. Arcvonása durva, állatias. Szemei mélyen ülnek csonttarajos homloka alatt. Vastag állkapcsa előreeső- Kezei hosszúak. Majomszernek. A teste szőrös. Járása hajlott. A hangja értelmetlenül ta-i golt. Hol, egyedül, hol hordákba verődve, hajlék nélkül bolyong âz' erdők mélyén, vizek mellékén és az arasznyi létért folytatott ret^' kenetes küzdelemben együtt húll a porba, vagy halálra sebzetten, együtt menekszik biztosabb' helyekre az erdők duvadával. Ez a küzdő, cöbbeneíes alak az emberiség előzője, az A n t h r op o i d. Ám az Idők kereke szédületes gyorsasággal forog. Az évszázezrek egymást váltogatják. A természetes kiválasztódás örök törvé~ — 103 — .1