Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Felvidék érdekesebb barlangjai és szurdokvölgyei

szegfű, meg a színtarka kosbor, melyekből az erre járóknak bokrétát nem kötni szinte lehetetlen. Dobsinátó! a híres S z f r a c e n a í-s z o r o s o n át, mindenütt Gölnic szurdokában vezet az út. Ennek nyugoti végében kinyilik a táiék'. Terjedelmej alhavasi rétjének üde zöldje pompás színfoltokban ütközik ki a környező fenyvesek sötét palástjából. Az út jobboldalán nagyvárosi szökőkútas park. Balján a Jégbarlang-szálló, honnan kényelmes, toronymagas fenyvesek árnyékában kanyargó szerpentin vezet föl a Ducsa-hegy csúcsán 970 méter magasságban fekvő jégbarlanghoz. Míg a barlangszáj előtt üldögélünk, ráérünk emlékünkbe idézni a barlang föltárásának történetét. A havasi pásztorok, erdőkerülők, szén- és mészégetők, emberemlékezet óta ismerték a Jéglyuknak nevezett barlangot, de behatolni nem mertek soha. A Wesselényi- majd Thököly-Rákóczi-féle szabadságmozgalmak idején, a barlang előrészében nem egyszer találkoztak a mozgalom

1 vezetői, kik itt helyezték ef egymásnak szóló leveleiket s itt rejtették éí a hadipénztárt. 1870 július 15.-én, kötelekkel és létrákkal fölszerelve, három ifjú ember: Ruf finy i Jenő bányamérnök, Láng Gusztáv honvéd hadnagy és M é g'a Endre városi tisztviselő vállalkozott a barlang; rejtelmeinek kikutatására. A barlangban, — mint azt Ruffinyi maga írja: ...»én szálltam le elsőnek. A fahengerre felcsavart kötél végét a derekamra kötöttem, odaakasztottam a bányamécset is, míg balkárocra a jeladó zsinórt fűztem. Igy hatoltam mind' beljebb, beljebb. Életveszélyes volt a vállalkozás, de ez nem rettentett vissza. Szűk, kőtörmelékkel s hatalmas szi k la tu sk ókkal telt sikátorokon, százados gazzal tömött sziklahasadékokon, hol összekuporodva, hol hasoncsúszva fúrtam át magam. Hol meredek', tükörsima jégfalakon csúsztam alá, hol a mennyezetről levált sziklatömbökön bukdácsoltam

1. Igy haladtam mind beljebb, beljebb. Jobbra-balra kerestem a jég irányát. Aztán mély, kútszerü üregbe ereszkedtem. A körülvevő hideg ellenére testem gőzölt a fáradságtól. Arcomról csatornásan gördült végig a verejték', de nem álltam meg sehol: kúsztam, bújtam, csúsztam, bukdácsoltam mind beljebb, lejebb. Egy helyen lámpám fénye hatalmas csarnokot világított be. A padlót sima jégkéreg takarta. Hatalmas, kísértetes fehérségű jégoszlopok állottak sorban, melyek lámpám fényében millió csillagocskát sziporkázva tündököltek. A felfedezés láza egyre mélyebbre hajtott. A kezem, ajkam, idegesen reszketett, mikor elgondoltam, hogy ott járok most, ahol még ember nem járt soha s ha most elszakadna a kötél, kialudnék a lámpám, nem látnám.' többé a napvilágot. A számból kilehelt pára ködfelhőbe burkolta a nyugodt fénnyel égő bányászlámpámat. Hajamra, bajuszomra zúzmarát rakott a barlangi fagyos levegője. Hirtelen leküzdhetetlen fáradság

1 és álmosság érzése vett körül. Éreztem, ha hirtelen vissza nem fordulok, veszve vagyok'. Meddig

1 voltam a barlangban, nem tudom. Mikor újra kibotorkáltam a szabadba, fölöttem az égen ragyogtak a csillagok. De nyomban össze is estem a fáradságtól s (mikor ismét fö'ébredtem, a szepesi hegyiek felől akkor kelt föl a (nap s barátaim aggódó arca, kíváncsi kérdésözön a fogadott. Elbeszéltem a látottakat s jmásnap, már együtt mentünk

1 a barlangba, hog/ átkutassuk annak minden zegét-zugát...« — 93 — .1