Bányai Pál: Felsőgaram

De múlt az idő. Nem jött a férje. Már nem készített vacsorát a sütőbe, sem tiszta fehérneműt a szék támlájára. A vérének sem tudott már parancsolni. Ahová nézett, szemérmetlen f ér f i test r észteket látott. Elkapta a szemét, behunyta, de így is megmariadt benne a kép. Vagy azon kapta mjagát rajta, hogy szemérmetlen szavakat mondogat hangosan. Elpirult. Összeszorította fogait, hogy száján ki ne jöhessen a beszéd, de akkor belül mondogatta a szavakat, amiket nem akart hangosan kiiejteni. És ez furcsán jólesett. Egyszer kisfia mondott ilyen szót. Tiszta volt a gyerek szeme, nem lett zavaros, mint a városi gyereké ilyenkor. Ügy használta a szót, mint akármelyHk másikat, mert falún tiszták az ilyen szavak. Természetesek. „Mit mondtál, kisfiam?" — kérdezte Bojkóné. Sokszor megismételtette a gyerekktel a szót. Aztán lába közé szorította a gyereket, kegyetlenül elverte. Ez is jólesett. Éjszakánként meztelenül feküdt ágyán. Az ágy szögletei szeretői voltak. Álmai tele voltak paráznasággal és izzadtságot vertek ki a testén. Nappal pirulások, szívdobogások fogták el. Ha keresztül mestit az uccán, meg kellett állnia, füle zúgott, lélegzete kihagyott, azt hitte, hogy az ucca túlsó felén valami nagy idegen veszély fenyegeti. Oda kjellett valamihez támaszkodnia, hogy össze ne rogyjon. Aztán már éjszaka sem tudott megmaradni a szobában. Úgy érezte, hogy minden pillanatban rászakadhat a tető, szinte látta, mint közeledik fenye56