Bányai Pál: Felsőgaram

/ getően feléje, ki kellett futnia a szabad ég alá, hogy meg ne fulladjon. Minderről azonban senki sem tudott a faluban. Hideg és szigorú arccal járkált Bojköné az emberek között. Jano gyakran látta Bojkonét, néha el is beszélgetett vele szomszédmódra. Már harmadik hete volt, hogy nem engedte Katka magához. Sehogysem tudott elaludni. Kiment az udvarra, hogy friss levegőt szivjon. Tiszta volt az ég, csillagos és holdas. Ezer hangon dalolt az éjszaka. Fehéren látszott Jano a sötétben, mert csak úgy alsóban ment ki. Hirtelen halk sírás ütötte meg a fülét. Mintha nagyobbacska gyermek panaszkodott volna valahol. Meghatotta elz a sírás. „Ugyan ki lehet az?" A Bojko-ház felől hallatszott a sírás. Átmászott Jano a palánkon. A Bojko-kertben fehér emberrakás feíküdt. Bojköné volt egy szál ingben. Vékony fonálként jött ki belőle a sírás. „Matyó ... Matyo-o-o ..." Jano megmozdult. Talán el akart menni, talán oda akart lépni, hogy megsimogassa iaz asszony fejét testvérmódra. Meghallotta az asszony a neszt, riadtan felült, mintha menekülni akart volna. Most meglátta Jano az arcát. Nem volt már szigorú és hideg, lágy, szenvedő asszonyarc volt. Megismerte Janót az asszony. „De megijedtem." — mondta. „Tőlem ne félj, nem harapok" 57